Az igazság fáj.

Halkan zeng lantom az ezüst hold alatt,

A boldogság elmúlt, a bánat megmaradt.

Csodás álmok keringtek elmém tengerén,

Szívemben tombolt egy vörös vad szirén.

Tomboltam én véle, szívem tálcán adtam,

S csak most vettem észre, magamra maradtam.

Önzőségem ereje, elnyomta a szépséget,

Ráborítva lelkemre az igaz sötétséget.

Most egyedül gubbasztok, a sötét sarokban,

Lelkem keresem ebben az ősi halottban.

Hús és vér, de hol az igazság belőle?

Hogy hol van barátom? Az élet megölte.

Elveszett vagyok, bánatos és reszkető,

Tükröt mutatott nekem egy kedves megmentő.

Más vagyok, mint hittem, szavaim is ártók,

Nem vagyok kedves, csak tolakodó, bántó.

Miért kell ilyennek lennem? Szemem miért vak?

Elvesztem újra, az ezüst hold függönye alatt.

Remény hal meg utoljára, próbálok változni,

S ha nem megy úgy érzem ideje… elhalálozni.