Rossz a kedvem.

Mit érek én, ha csak ártani van erőm?

Minek éljek, magamnak vagyok való,

Nem változok, nem lesz megmentőm.

Lelkem, szépen, halkan… elhaló.

Búság árnya telepedett szívemre,

Kicsavarták a szívem, én tehetek róla,

De bélyeget verettem lelkemre.

Biza ezért szól e bús mondóka.

Boldogtalan vagyok, én hibám sajnos.

Bolond vagyok, ártó lélek.

Hol van gyermeki részem, az aranyos?

Egy szemét vagyok, semmit se érek.

Fájdalmas világ, vess ki partodra,

Lökj ki magadból, egy lakatlan szigetre,

Ahol egymagam lelhetek igazságomra,

Hogy megkapjam a választ kérdésemre.

Badar e vers, minden egyes szava,

Felesleges minden mozdulat.

De szívem még lüktet, lassan elhalva,

Formát kell öltsön minden gondolat.

Miért vagyok e földön? Sose kértem.

Miért szeret kinek csak ártani tudok?

Napjaim történését sosem értem.

Mindenre csak bután mordulok.

Lehet, magamra kéne maradnom,

Megpihennem kicsit, egy időre.

Nem lenne kit marcangolnom.

Lehet így jutnék végül előre.

Elveszettnek érzem magam,

Saját, rothadt lelkem fogságában.

Bár ledönthetném saját falam,

De csak reszketek az árnyékában.

Hova lettem? Hol van régi büszkeségem?

Hol van a szemem, a két erős kezem?

Elveszett minden, férges már lelkem,

S újból, újra… mindig… vétkezem.

Tán nem is a világ az, mely ily kegyetlen?

Csak én lennék ilyen igábavont barom?

Én lennék talán itt tényleg az egyetlen?

Én elvesztem… és hagyom… hagyom.

Nincs már kiút, nem látom a fényt.

Elnyelt a sötét alagút, hiába keresem,

Nem találom sehol a ragyogó reményt.

Csak egy maradt, őt nagyon szeretem.

De nem engedem, hogy kivezessen,

Elengedem kezét, ellököm magamtól.

Nem értem miért, én kértem, hogy szeressem.

S most hogy teszi, nem látok a hályogtól.

A kínos szürkeség, mely szememet fedi,

Nincs egyedül, vetül egy elmémre is.

Elrejtve mindent, félve, hogy megszereti,

Örökre bennem él a kegyetlen tövis.

Most is csak írok, írok végtelen,

Nem látom értelmét, nem látom végét.

Minek teszem? Minden mit teszek értelmetlen,

Bár leírhatnám életem regényét.

Sok dolog lenne benne, mit talán ti se hinnétek,

Hőstettek, álnokságok, jó és rossz harca.

Talán velem éreznétek, velem remélnétek,

De hagyjuk, nem vagyok csak egy marha.

Egy bús marha, aki még a vágóhídra se jó,

Nem kell senkinek, ismerik már jól,

Egy féreg ő, kegyelmes áruló,

Kinek szájából, édes muzsika szól.

De amint közelébe érnél, démonná változik,

Megaláz, eltipor, szid, gyűlöl és bánt.

Egyszer reméljük, csak elkárhozik.

Nem járhatja meg e vad, az igaz Kánaánt.

Hogy poéta lennék? Ne nevettesd ki magad,

Tűzrevalónak se lennék én jó, nem hogy annak.

Attól, mert egy paraszt néha tollat ragad,

Mindig is megmaradt, egy földtúró parasztnak.

Csak írom, írom ki a bánatom, de nem múlik.

Régen talán ilyenkor édes nedűért nyúltam,

De tudom attól csak az éj rámhullik,

S csak pislogok, némán, kábultan.

Hogy mi értelme élni? Nagy kérdés.

Nekem a harc, harc magam ellen,

A világ elleni örök perlekedés.

De lassan kihal bennem e szellem.

Néha büszke vagyok, mikor látom az arcát,

Egy öreg hölgynek, kinek segítek, kérés nélkül.

Szegény asszony is megvívta saját harcát,

És is úgy, mint én… s már ő is menekül.

Ilyenkor szívem szorul össze, mi jogon futnék el?

Mások bántják az öregeket, kik sokkal bölcsebbek.

De csak, szokásokban, kultúrában térnek el.

Mi vagyunk ők, fiatalon, s mégis reménytelenebbek.

Nem lehet érzésünk, amit ők nem ismernek,

Nem lehet gondolat, mely nem járta át, ősöreg agyukat.

De a mi fajtáink persze ezen csak nevetnek.

S siratják minden apró kis semmis bajukat.

Megvetem magam, én is ilyen vagyok, most is!

Itt írok, feleslegesen, mikor lehetnék boldog.

Testemben tombol a legerősebb Vis Vitalis.

Lelkem, akár mint ezernyi máglya lobog!

S mégis… nem érzem. Elvesztem, azt hiszem.

De miért nem tudom magamat nyugtatni?

Szomorún kalimpál, repedt kis szívem,

Nem tudom keserves sírását elhallgattatni.

Szegény olvasóm, már most sajnállak téged,

Míg ezen végigvezeted fényes szemed sugarát.

Reménykedsz, hogy a szénakazalban találsz szépet,

De csak egy ember van itt, ki nem leli nyugalmát.

Oly könnyen adok tanácsot másnak, de magamnak nem.

Miért nem látom magamban a hiba megoldását?

Tudom, hogy mit vétkezek, felhordja szerelmem.

De sehol sem találom a lelkem megnyugvását.

A megnyugvást, mely elhozza nekem a választ.

Bár egy angyal segítene nekem meglelni,

Azt, ami szerelmünkre örök boldogságot áraszt.

Újra szeretnék, ha voltam, jó szerető lenni.

Nem olyan szerető, mit a cafka tart magának,

Hanem olyan ki gondozza szerelmét örökkön.

Ki szerelmét büszkén kikürtöli a világnak.

De most csak itt ülök, némán s töröttön.

Hiába mártom szerteszórt gondolatom tintába,

Nem lelem benne azt, amiért elkezdtem.

Ez az egész vers felesleges, s hiába,

De írni talán mindig is szerettem.

Mióta eszemet tudom, gondolatom tintába vésem.

Jobb ez, mint az alkohol vagy bármi drog.

Bár a legjobb talán az lenne, ha szívembe marna késem.

De megfutamodjak az élettől? Kizárt dolog.

Inkább írok mindszüntelen, lelkem úgyis magányos.

S ha azt hinném, tévedek? Nesze barom, vetik oda nekem.

Ez a fájdalom örök, bús… halálos,

Ez egy igazi síron túli, vad, végtelen szerelem.

Szerelem a búba, szerelem a gyűlöletbe,

Gyűlöld magad mind untalan, tanítja az élet.

Miért nem élhetnék már hosszabb szeretbe?

Tudom, ezzel a lehetetlen kéne…

Nem tudom, mit tegyek, s talán nem is kéne tudnom,

El kellene mennem vissza kis szobámba.

Hátradőlnöm az ágyban némán, s aludnom.

De, nem oldhatom meg ezt az álomvilágban.

S mit érnék vele, ha nem tintába öntöm?

Könnyeket és badar gondolatokat.

Így legalább a rímeket kergetem rögtön,

És elveri lassan végtelen bánatomat.

Érzékeny vagyok, na és, melyik ember nem az?

Tudom, ott az utcán, a sok öntelt parasztember.

Ki nőket bánt, rabol, s gyilkosoknak falaz.

Vagy épp zsebében a koka, szájában a kender.

Na jó, nem bántok én senkit, látjátok most is kezdem.

Magamban a baj s mégis másokon verem le a gondom.

Minden rosszban csak saját jóságom kerestem,

Pedig a földön én is csak a levegőt rontom.

Talán elég lesz most ennyi, gondolkozok némán.

Biztos unjátok, már rímesített önmarcangolásom.

Nem lovagolok én többet ezen a témán.