Világ vége

Édes rózsa illata árad a mezőn,

Fák ölelik a teret, oly szeretőn,

Mint anyja született gyermekét.

Angyalok dalolják hű szeretetét.

De árnyak terültek e mezőre gazul,

Ezer angyal fájdalmasan feljajdul.

Démonok érkeztek a rétre,

Karmukról sikít holt szüzeknek vére.

Szőrös patájukkal tapossák a virágot,

Hódítani készülnek e ártatlan világot.

Ellopják a napot, az ég sötétbe borult ma,

Uruknak hódolnak, pusztítón nyomulva.

Trónjáról nézi ezt a démonok istennője,

Minden rossz okozója, gonoszság teremtője.

Nem tudja viselni, hogy más lehet boldog,

Mikoron ő szívébe a bánat sötétséget lopott.

Pusztuljon a világ, pusztuljon, ki boldog,

Szívéről reméli, ez leveri a kormot.

Rohadt az ő szíve, nem kívánja senki.

Gyilkossággal nem lehet nyugalmat venni.

Vérbe borult a világ, halott már minden,

Démonok, emberek, de már a rózsa sincsen,

Csak ő zokog ott egyedül, sötét trónján ülve,

Hiába ölt meg mindent, szíve maradt kihűlve.

Nincsenek csillagok, se hol, ki vígasztalja,

Nincs angyal, se isten, ki szavait meghallja.

Csak egy tőr pihen kezében, maga felé nyújtva,

S egy tiszta gyors mozdulattal, a szívét átszúrja.