Egy történet

Jól van kicsim, elmesélek még egy történetet, de aztán alszunk, jó?

Hideg tél volt, emlékszem még a legenyhébb fuvallat is csontig maró kínnal kísérte szentségtelen simogatását a gyengéd emberi bőrön. Mindig is magamnak való ember voltam, legalábbis, aki próbált megismerni ezt a képet írta le rólam, agytekervényeinek végtelen, véres masszájában. Sokat csalódtam az emberekben, ezért, míg mások a zajos koncerttermekben, vagy a cigaretta füstben megbújó kocsmákban élvezték az életet, addig én a romos sírok között éreztem jól magam. Lehunyt szemhéjaim rejtekén még most is él az a nap, amelyiken megismertem őt, Csodálatos lány volt és bár kemény szó ez egy embertől, aki mindig is magányosan élt s sosem érzett azelőtt ily lüktető érzelmet, azt hiszem azon az éjjelen ráleltem a sírig tartó, igaz szerelemre.

Nem éreztem másnak azt az estét. Vastag pulóverbe és hosszú, bokáig érő, fekete bőrkabátba burkoltam magam, épp rózsákat helyeztem el, az általam rendben tartott sírokra. Rettentő hideg volt, s mégsem fáztam. Hallottam a holtak boldog, köszönő szavait. Mindig beszéltek hozzám. Amikor boldogok melegséget árasztanak sírjaikból, ha szomorúak úgy érzed, átkarolnak, hogy válladon sírják ki bánatukat, s ha mérgesek? Csontig maró fagy ostromolja testedet. Nem fáztam, örültek nekem, hisz még a rokonaik sem törődnek annyit velük ilyen hidegben, nem is beszélve a romos, elhagyatott, elfeledett sírokról. Épp a kicsi Emily sírján feküdtem, nagy szemekben hullottak alá a titkos világot rejtő hópehelykristályok, körülöleltek, de nem éreztem hideget, szeretőn öleltek át, épp úgy, ahogy a tizenkét éves Emily karjai öleltek volna át, születésnapja volt, s én voltam az egyedüli, aki virágot hozott neki, aznap lett volna kereken száztíz. Aznap lett volna kereken száztíz éves, húgomként szerettem, s ő testvéreként kezelt. Ha időm engedte ott aludtam vele, hogy ne féljen, ne érezze magát egyedül. Aznap se volt másképp, de fényekre riadtam fel, még éjjel, mikoron a hó már takaróként ölelt körül. Alakokat láttam kibontakozni a fények ölelésében.  Három, feketébe burkolt férfi haladt elől, egyikük kezében fáklya, másikban vörösbor. Hosszú hajuk összetapadva csüngött hátukon, átázva a kristálytiszta hópelyhektől, amik olvadni kezdtek. Mögöttük egy kedves arcú, kalapot viselő, hosszú, fekete szoknyás lány lépdelt. Nem vettek észre, csak figyeltem őket a hótakaró alatt, ahogy egy sírhoz értek s inni kezdtek. Ebben még nem is lett volna baj, sok hasonló emberhez mentem már oda, férfiakhoz s nőkhöz egyaránt s végigbeszélgettük az éjszakát, de ez más volt, éreztem, ahogy kishúgom magához szorít, reszket. Ezek rossz emberek, s a lány romlott társaságba került. A három férfi, ahogy az alkohol fogyott, egyre indulatosabbak lett, finoman kiszabadítva magam a zokogó Emily öleléséből, közelebb lopództam hozzájuk. Bakancsom pár lépés múlva egy ágba akadt, hátra fordultam s láttam, ahogy a zokogó kishúgom félve néz rám, könyörögve, hogy ne menjek tovább. Nem lesz baj, suttogtam magam elé, de nem így lett. Ezer féltő, ölelő kart éreztem magamon, de nem törődtem velük, tovább mentem kiszabadítva magamat az óvó karokból. A lány már a földön térdelt, arcán jókora tenyér véres lenyomata. Ruhái tépetten lógtak róla, gömbölyded mellének bársonyos bőre megcsillant a hold halvány sugarában. A három férfi körbevette, egyik kezében kés villant meg, a fáklya fényében, s én kiléptem mögötte az árnyakból, egyenesen a támadó háta mögött. Nem volt sok időm, kicsavarva kezét, hangos reccsenés jelezte, ahogy a csontok feladták a nyers erő feletti küzdelmet. A kés a hóba hullott, s a férfi megfordította fejét, nem tétováztam, orrát egy gyors és erőteljes mozdulattal megismertettem homlokom keménységével, elterült a földön. A késért nyúltam, de túl lassú voltam. A lány próbált menekülni, de a tetovált fickó, aki a fáklyát tartotta kezében, kegyetlen mozdulattal kitörte a lány térdét. Hangos reccsenés és a lány kecses teste súlytalan zuhant alá a fehér hóba, fájdalmának sós könnyeit, némán itta magába a hólepel. Mire a késér nyúltam, s felkaptam a földről, egy jól célzott vadásztőr csapódott be bicepszem lüktető, vértől tajtékzó rostjaiba, s a fájdalomtól a szerzett fegyver kihullott kezemből. Nem vártak sokáig, a kristálytiszta, vastag hótakaró mohón nyelte magába a karomból patakzó vis vitalist.

A fényben újra penge fénye villant meg és hasamat elöntötte a forróság. A lány felsikított, a férfi újra és újra döfött. Egy fának zuhantam, de nem veszítettem el még eszméletemet, éreztem belsőségeim lüktető kínlódását, nem tudtam elájulni, nem kaphattam meg azt a gyönyört. Haldoklón végignéztem, ahogy megerőszakolják, majd megkínozzák a lányt. A kegyetlen penge végighasított a szeplőtlen, bársonyfényű bőrön, utat töve a kövér, sötétvörös vércseppeknek. Ott hagytak bennünket haldoklón, a lány megcsonkolt melléből sugárzott a vér, nem tudott járni, beszélni, s már sírni sem maradt ereje. Utolsó erőimet felszabadítva odakúsztam hozzá, élénkvörös, még lüktető húsdarabokkal tűzdelt utat hagyva magam után. Ráterítettem kabátomat, nem akartam hogy így lássák. Reszkető kezeivel átkarolt, szemembe nézett, de már nem tudott szólalni. Ajka az ajkamhoz ért, ahogy halk sóhajjal kilehelte ártatlan lelkét. Gesztenyebarna szemei elkerekedtek. Gyönyörű volt s olyat éreztem, mint soha eddig, szerelmet. Vérünket összemosta a megolvadt hó. Reggelre ráfagyott a harmatos pázsitra, s mi csak feküdtünk ott, nyugodtan, némán, szerelmesen, holtan, egymás vérébe fagyva. Elmosolyodok, rövid csókot nyomok a kicsi Emily homlokára, majd oldalra fordulok. Érzem Shadowtimes gyengéd simogatását arcomon.

- Te emlékszel még kedvesem?