Gregorián ének zengett az éjjel. Hatalmas fáklyák töltötték meg fénnyel az operát. Csodálatos volt az előadás, az ogre énekes öblös hangja bejárta a nézők szívét, szomorú dalát, vagy negyven angyalszépségű, főleg ember nőkből álló kórus kísérte. A félkör alakú színpadon alig volt pár lépésnyi hely, annyian voltak fent rajta, pedig hatalmas volt, mint hadihajó fedélzete. Könnyes szemekkel hallgattam végig az előadást. Reménykedőn kerestem azt az arcot, amiből az erőt merítettem, a múzsám, Flóra arcát, de nem találtam. Szomorúsággal telített el, s emellé az ogre hangja? Nem bírtam könnyek nélkül tovább, gyönyörű volt, szomorú de mégis gyönyörű, magával ragadott s dúdolni kezdtem én is. Az előttem ülő férfi, vastag bársony palástot viselt, fekete selyeminge arany hímzéstől díszelgett, mindene megvolt, amit egy magafajta sötételf kívánhatott, gazdaság, család, szeretett. Felesége szeretőn bújt hozzá, fejét vállára hajtva, jobb keze fiatal gyermeke combján volt, így hallgatták együtt az opera mai, különleges előadását. Halottak napja volt, egy nap, amit sohasem tudtam komolyan venni, de minden este gyertyát gyújtottam mégis, mert reméltem, hogy egy ilyen miszticizmustól átitatott napnak, lehet olyan ereje, hogy összekösse lelkünket, elérhetetlen szerelmemmel. Soha sem volt így. Ami nekem maradt az örök reménykedés, sóvárgás és az álmok. Azok az álmok, melyekben őt keresem szüntelen. Rég nem volt már látomásom, mióta Dermesztővel elváltak utjaink, minden megváltozott, azok az álmok, melyek zavartak, rémálmok, egyszeriben hiányozni kezdtek, sosem álmodtam már mágusokról, barátokról, s Flóra is kezdett elveszni bennem, arca egyre haloványabban égett, ami megmaradt a szeme, az a gyönyörűséges barna szem, mely lelkemet erővel telítette s az átható virágillat. Úgy érzem, minél több vér tapad a kezemhez, annál vastagabb az a láthatatlan szürke hályog, mely kristálytiszta szépségű Flórámat takarta el tőlem. Egyre többször éreztem azt, hogy helytelenül cselekszem, de már nem volt ott mesterem, hogy éjszakába nyúlón filozofálhassunk, nem maradt nekem más, csak az új osztag és a megbízások, melyeket maga Lucan D’lere adott nekünk, természetesen a felettesünkön keresztül. Néha, egy jól sikerült munka után vendégül látott minket a fellegvárban, abban a Freeport felett lebegő, örökön forgó, hatalmas palotában. Halkan sóhajtottam fel, majd felálltam. Széles mosolyú sötételf hajadon karolt belém, s arcon csókolt. Felsegítettem a kabátját és kisétáltunk az operateremből, egyenesen az utcára. Nem telt bele fél perc s hallottunk a sikolyokat bentről, Nefrit átölelt és gonosz mosollyal nézett bánatos szemeimbe.

-         Hát nem csodálatos ez Embár? Az igazi zenét, még csak most hallották meg füleim. – mondta majd kézen fogott és elindultunk hazafelé.

-         Tiszta munka volt, tudod, hogy te vagy a jobb kezem. – próbáltam mosolyogni, de éreztem, hogy egyre távolodom attól az Embártól, aki lenni akartam. Ez már nem a harcról szólt, nem a becsületről, csak a gyilkosságról és a parancsteljesítésről. Nem számított már, ki a jobb harcos, csak egy számított, ki támad előbb lesből.

A lánynak elég volt ennyi, némán sétáltunk együtt karonfogva, egészen addig a házig, melyet még mesteremmel birtokoltunk, mostanra az enyém lett. Álltunk ott az ajtóban, s néztünk egymásra. Nefrit pipiskedett, s megsimította pikkelyes arcomat.

      -     Nem szeretnéd, hogy feljöjjek? Rossz lehet egy ekkora házban, ilyen magányosan. – ekkor kabátja alól egy üveg bort húzott elő – Meglepetést is hoztam, ihatnánk ketten a sikeres akcióra.

      -     Tudod jól, hogy szívesen látlak a házamban, alhatnál a régi szobámban.

      -     Azt reméltem, hogy fázós vagy. – mosolygott rám kedvesen.

Válasz helyett, inkább kinyitottam az ajtót, éreztem, hogy ez egy hosszú beszélgetés lenne, megmagyarázni egy sötételf nőnek, hogy egy nem létező nő az, aki a szívét bitorolja. Mikor bezártam az ajtót lesegítettem Nefrit kabátját, a kandalló még nem hűlt ki, némi parázs pattogott benne, így hát raktam rá. A konyhám felöli csörömpölés adta tudtomra, rámenős osztagtársnőm a poharakat kutatja. Egykori mesterem hatalmas kanapéjára feküdtem le, karjaimmal átölelve szemeimet. A drow nő simogatása térített vissza a való világba, s annak bársonyos szavai.

-         Mi a baj édes vezérem? – letette a poharakat, és fejét mellemre hajtotta.

-         Nem érzem úgy, hogy ez egy romantikus pillanat lenne. – válaszoltam hidegen.

-         Tudsz szebb pillanatot elképzelni? Megszabadultunk a legfőbb úr egyik árulójától, te vagy Freeport egyik legsikeresebb osztagának vezetője és itt vagyunk, csak mi ketten. A tűz halkan pattog a kandallóban, a mézédes bor s én csak arra várok, hogy magadévá tegyél minket. Mi többet kívánhatsz még az élettől?

-         Valami mást… ebben az egész életben csak azt sajnálom, hogy nem születhettem egy másik korban, oda, ahol az érzelmek vezetik a népet s nem egy alak.

Éreztem, ahogy megfagyott a szoba. Nefrit elvette a fejét rólam és fenyegetőre váltotta hangnemét.

-         Ez a mondat remélem, tudod jól vezérem, hogy már önmagában fenségárulás! – mondta felháborodottan.

-         Miért fenségárulás az, ha hibát látok egy rendszerben? Nefrit, olyan vagy nekem, mint, ha a testvérem lennél, nem érzed, hogy jog nélkül veszünk el életeket csak, azért mert a legfelsőbb úr útjában állnak?

-         Ezeket a gondolatokat meg ne halljam még egyszer! Lehet, hogy te vagy a legjobb, de ha már máshogy nem megy, kitépem a szíved és úgy lesz az enyém. – sziszegte mérgében Nefrit.

-         Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit, gyere, bújj ide hadd kóstoljam meg azt a bornál édesebb ajkakat. – mondtam kedvesen, úgy éreztem ez az egyetlen esély a kibújásra.

Nefrit újra elmosolyodott, bár mosolya már nem volt az a hős szerelmes, ami eddig, érezte valami nincs rendjén. Küldetésen kívül sosem engedtem meg neki, hogy hozzámbújjon. Mindig megtartattam vele azt a pár lépés távolságot. Hosszúra nyúlt az éjszaka, önfeledten csókolóztunk a kandalló előtt, szinte letepert, magával sodort, mint egy lavina. Sosem voltam még nővel ezelőtt, különleges érzés volt, de nem tudtam rá koncentrálni, csak Flóra járt az eszemben, magam előtt láttam azt a formás csípőt, azokat a cseresznye ajkakat, úgy éreztem vele vagyok, s ő a fellegekbe emel. Reggel, amikor elment, hatalmas űr maradt a szívemben, nem csak, hogy játszottam egy nő érzéseivel, de még… mégis, jó volt. Hazudtam neki, s önmagamnak. Tudtam, csak egy nő lehet, aki uralhatja ezt a fagyott szívet, s az nem lehet más, mint az én szépséges múzsám. Látnom kell újra. Nem tehetem ezt tovább, elszakadok tőle teljesen, és akkor mi marad? Egy gyilkológép… célok s álmok nélkül. Eszembe jutott a mesteremmel való beszélgetés, az álmok és a szerelem érzése, tudtam, mit kell tennem, éreztem, ha jó útra térnék, az én szerető angyalom is visszatérne, hogy bearanyozza szívemet. Talán még össze is hoz minket a sors? Meg kell tudnom. Mesterem régi szobájába vettem az irányt, oda, ahova nem engedett be régebben, de egy emléket ott hagyott nekem. Egy követ, mellyel meg tudom változtatni az alakomat, egy illúzió, mely órákig tart. Aznap reggel, a felkelő nap fényében megfogadtam, szolgálni fogom a jót, kiállok a gyengék mellett, s én leszek Freeport igazságszolgáltatója. A nevemet rettegni fogja a gonosz, saját osztagom fog ellenem harcolni, s nem tudják kivel álnak szemben. Szinte hallottam már a bajbajutottak fohászát. Újjá születtem, a jónak egy új bajnokra volt szüksége, egy olyan harcosra, mely elhozza egy új világ álmait… így lettem én: A hírnök!