Sorvadok.

Nem lát már engem, fénylő, csillag szemed.

Nem érint többé, gyengéd, bársony kezed.

Nem vagyok már tied, a semmivé lettem.

Nem élek ma már, pedig nagyon is szerettem.

Egy fagyos kripta mélyén, fekszem már holtam,

Pedig régen, életerős, boldog, szerelmes voltam.

Férgek szívják kegyetlen, száradó húsom vérét,

Miért nem temették mellém, szerelmem képét?

Hisz, ha bánatomban, végtelen magányban várva,

Ránéznék, tán lekötözött testem helyett, lelkem szállna.

De nem. Ágyam teteje, keményfa, szögekkel díszítve,

Takaróm vaskos földréteg, egy ásótól készítve.

Nem látom a márványt, talán nincs is sírom tetején,

Nem érzem már a húst, a bőrt… holtestem kézfején.

Lassan sorvadok, s te sosem jöttél el hozzám.

Mitől félsz? Hogy még élő szíved, holtan eloroznám?

Már nincsen szívem, elsorvadt, karom már csont,

Nincsenek férgek, miután lerágtak, mind elosont.

Nincs fülem, hogy halljam bársonyos hangodat,

Nincsenek szemeim, hogy láthassam, arany mosolyodat.

Hol vagy? Miért nem jöttél el síromhoz soha sem?

Miért vagy ilyen kegyetlen, miért, oh kedvesem!

Már csontjaim sincsenek! Hamu vagyok csupán,

Sírom sincs… csak egy ezüst, lezárt, poros kupám.

De ami igazán fáj, hogy sosem voltál nekem,

Nem fogtad meg, szerelmetes, vágyó kezem.

Nem érezted, ajkaim, forró lüktetését s csókját.

És sosem látogattad meg, egykori kedves sírját.