Egy teremből léptem épp ki, nehéz, bőrkabát fedte emberi testemet, hajam nem sokkal vállam alá ért. Kellemesen kacagtam, egy társammal, mikor megláttam őt. Flórát. Mosolyom még szélesebbre nyúlt ekkor. Épp a lépcsőn jött le velem szemben, haját lágyan simogatták a szellők, s szemüvegjében megcsillanni láttam önmagam. A mellettem álló, fekete hajú lányhoz intéztem szavam, s azt mondtam:

-         Ő az én múzsám – visszhangoztak elmémben a szavak, melyek egyszerre értelmet nyertek.

Sosem használtam még ezt a szót ezelőtt, talán, mert nem értettem a jelentőségét, vagy mert nem ismertem valódi jelentését, de most minden világos lett. Az álmok utáni bús percek, a vágyak, hogy újra itt járhassak, s a dal. Kedvem támadt költeni, megörökíteni, sőt egekbe emelni őt. Ő az én múzsám… visszhangoztak a szavak bennem újra. Végignéztem ahogy, boldogan nevetve, lesétál, s elmegy mellettem. Éreztem azt a mennyei illatot, mely belőle áradt, s elborította elmémet. Sosem éreztem még ilyen kellemes illatot azelőtt, s érzem nem is fogok, nincs más, nem is lehet gyönyörködtetőbb illat, mint a múzsám illata. Kábultan, orromban még a simogató parfüm illatával indultam fel a lépcsőkön. Nemsokára egy másik teremben találtam magam, ahol mindenki egy saját kis asztalnál ült. Az asztalon nem volt más, csak valamilyen fura, gombokkal ellátott tábla, s két valamilyen mágikus fémszerkezet. Kezeim, már rutinosan nyúltak, egy gomb után, amely lelket lehet ebbe a masinába. Semmit sem értettem, mit és hogy teszem, de egy biztos. Ha ez a következő életem illúziója, akkor én valamiféle mágus lehetek. Egyszerű formákat bonyolult mozgásra kényszeríttetem, egész sokan gyűltünk össze a teremben, köztük a magiszter, aki tudásához képest, roppant fiatal és energikus volt. Ő volt az, aki belevezetett minket ebbe a misztikus tanba. Csak ámultam a dolgokon, amiket készítettem, nem tudtam elképzelni, hogy lehetek rá képes, egyszerűen ülve. Egy szó se hagyta el ajkamat, s mégis minden életre kelt, a mágikus négyszögben. Nem volt időm jobban megismerni, mit is teszek, mert egyszer csak sötétség telepedett szememre. Egy apró szobában voltam, sötét volt, s én betakarva reszkettem. Fáztam, ez az az érzés, amit egy Iksar nem túl gyakran él meg. Reszketve felültem, s egy csinos üvegpohárért vándorolt kezem, amiből kiittam maró tartalmát. Valami pezsgőszerű lehetett. Fényt varázsoltam a szobába, majd egy képre vándorolt szemem. Hosszú, barna hajú, barna szemű lány nézett egyenesen a szemembe, ennél élethűbb festményt sosem láttam, szinte megérinthettem őt, de mikor ujjaim végigsimították a képet, csak hideg üveggel találkoztak. Visszatéve a képet az őt megillető helyre egy nagyobb vasdobozhoz értem, valószínűleg valami kandalló szerű volt, csak itt minden más. Egy fekete csavarral fellobbantottam a vastüdőbe zárt lángot s visszafeküdtem. Álmodtam… álom volt ez az álomban, hol önmagammal voltam együtt s harcoltunk. Furcsa álom volt, nem emlékszem minden pillanatára, s mégis szinte még mindig érzem kettőnk lelkének összefonódását. Ki vagyok én?

Szemeim kitárulnak a nagyvilágra, reggel van. Hiába a kakasszó, vagy a nap bántó sugara, ezernyi kérdés visszhangzik bennem, s nincs az, ki megadhatná a választ. Reménykedve próbálom begyűjteni a párnámról Flóra csábító illatát, de csak a saját szagom maradt rajta. Kikelvén az ágyból, s miután rendesen felöltöztem, beágyaztam, nekiláttam reggelim elfogyasztásához. Lesiettem, a kandallóhoz s láttam az asztal megterítve. Mesterem már nekilátott a gyümölcsökkel töltött malacnak. Nagyon csábító volt, hangosan köszöntünk egymásnak, jó étvágyat kívántunk s én is csatlakoztam a faláshoz.

-         Embár szeretném, ha ez a nap emlékezetes lenne számodra. Ma szabad küzdelemmel kezdünk majd odalent. Az edzéstervet holnapra összeírom. A mai nap után úgyse lesz túl sok fizikai edzés egy ideig. – mondta, fagyos hangon.

-         Úgy hittem, hogy végig küzdelmet fogok tanulni öntől, mesterem. – válaszoltam meglepődve, az előző mondaton.

-         És szerinted, kedves tanítványom ki a jobb harcos? Az, aki a képes akár meghalni az eszméiért, vagy az aki élvezetből gyilkol?

-         Ez bonyolult kérdés mester. Aki élvezetből gyilkol, annak már vérévé válik a küzdelem s a gyors, tiszta gyilkolás. Viszont, aki eszmékért harcol, képes meghalni azokért s akkor se fél tovább harcolni, ha súlyos sebet kapott.

Mosolyogva rázta meg a fejét Dermesztő, majd megkérdezte tőlem:

-         És Embár… te melyik fajta vagy?

-         Én egyik se mester, én a harc élvezetéért küzdök. – vágtam rá a választ, amit teljesen magaménak éreztem.

-         És egy éles harcnak mi a vége, kedves tanítványom? – kérdezte erős gúnnyal a hangjában.

Meglepődtem a kérdésen, de tudtam igaza van, s azt is, hogy mit akar ebből az egészből kihozni. Beleestem az első csapdába, túl hamar rávágtam a választ, gondolkozás nélkül.

-         Az egyik párbajozó halálával… - mondtam halkan.

-         Akkor te tudod melyik vagy kedves tanítványom? – mosolygott most már pengeként vágó gúnnyal.

-         A gyilkos…

-         Igen Embár, te a gyilkos vagy. De az én tanítványom s ezen változtatni fogok. Az aki célok nélkül harcol, nem igaz létforma. Csak egy gólem, egy gép. Menj, ölj, feküdj, aludj.

-         Mint egy fejvadász. – mondtam bocsánatkérő hangnemmel, de ő haragra gerjedt.

-         NEM…- felüvöltött, de elhallgatott, majd a lejáróhoz sétálva megfordult és folytatta nyugodt hangvételben. – Nem mindegyik…

Szívem vadul zakatolt, első nap és magamra haragítottam Freeport egyik mesterét. Egy legendát. Nem állt túl jól a szénám. Befaltam, majd pihentem egy kicsit, hogy leülepedjen az étel. Megpróbáltam kimeríteni az elmém, s elindultam lefelé, ahol már mesterem várt. Könnyű vászonruhában, ami szinte minden mozdulatánál suttogott hozzám.

-         Mesterem ! – köszöntem meghajlással kísérve a szót, de ő egy szót se szólt.

Cinikus mosollyal adott át két ébenfa tonfát, s magához vett egy pár ikertőrt. Nagyon szépek voltak. A fáklyák fénye végigtáncolt a tőrök mintázatán, a látvány rabul ejtette a szememet, de ő intett, s az edzés elkezdődött. Dühöm végtelen erővel tombolt, minden támadásom blokkolásra talált, s ha ez még nem lett volna elég, minden kontra támadását a ruhám egy darabja bánta. Órákig küzdöttünk s a kényelmes bőrpáncélom megannyi darabban lógott rólam. Szép lassan elkaptam a ritmust, kifigyeltem minden mozdulatát, s a végén már képes voltam védekezni a kontrái ellen, de az istenért nem sikerült átjutnom a védelmén. Drasztikus lépésre szántam el magam, felbátorodva a sikeres védekezésemen támadássorozatra szántam el magam, egy gyors ütés sorozatra, amit egy teljesen ellenkező irányból irányuló támadással akartam befejezni, a találat esélye nagy, viszont ha nem vigyázok, kiszolgáltatom magam egy erősebb ütés megtöri ezt a próbálkozást s talán behozhatatlan hátrányra teszek szert. Kétélű penge volt ez, de úgy éreztem, megmutatom neki, milyen fából faragtak. Nekirontottam, tonfáim cséplőként dolgoztak, vadul csépelték a higgadt macskaembert, s amikor éreztem hátrálni kezd, egy köríves rúgással szántam befejezni az akciót, egyenesen a fejére. Dermesztő nem habozott, térdét megroggyantva elkerülte a támadást, majd az egyik ezüstös pengét tövig a térdhajlatomba döfte. Szinkronban ezzel a döféssel, lábával kigáncsolt, s a földre tepert, s másik tőrét egyenesen a bordáim közé döfte. Üvöltöttem a fájdalomtól, de mesterem kegyetlenül fogva tartott. A szemébe nézve szívem megfagyott. Nem az a szem mélyedt az enyémbe, akit megismertem, nem az volt, aki elküldött aludni, nem azok a méregzöld szemek néztek rám, akik a tegnap kandalló előtt heverő, bánatos Dermesztőt díszítették. Ezek a szemek gyilkoltak. Éreztem, ahogy elszivárog belőlem az élet, úgy éreztem meghalok. Ekkor megváltozott. Felállt rólam és sétálgatni kezdett felettem. Lassan rázta a fejét, s közben egyenesen a szemeimbe nézett. Bánat és csalódottság tükröződött belőle, majd szája szóra nyílt.

-         És most, tanítványom, mond meg nékem. Mit fogsz csinálni? – kérdezte hideg hangon.

A vér csak bugyogott a számból, alig éltem, a regenerációm próbálkozott, de kimerült voltam, nem volt elég energiám, amit leszívhatott volna. Éreztem el fogok ájulni.

      - Gyenge vagyok… el fogok…

Itt közbevágott.

-         Ha elájulsz megöllek, ügye tudod Embár.. –kérdezte a fejét rázva és lassan a fegyveres állványhoz sétált.

-         Tudom mesterem. De ez a lecke.. – mondtam erőtlenül – mire tanít meg?

-         Most meghalsz. Nincs se családod, se álmod, ami életne, van egyáltalán valamid?

A könnyek végigfutottak az arcomon, tudtam igaza van, nincs kiért harcolnom, nincs, amiből erőt meríthetnék, s ekkor fényt láttam, egy újabb víziót. Fehér szárnyakon ereszkedett le egy angyal hozzám. Tudtam ki az, hófehér ruhája s ragyogó szárnyai nem tudták elhalványítani a szeméből rám vetülő bánatot. Felém hajolt s megsimította az arcom. Bánatos volt. Éreztem azt a világot megrengető fájdalmat amit érzet, tudta elhagy az erőm, meg fogok halni.

- Flóra… - szorult ökölbe kezem, majd kitéptem magamból mind a két tőrt. Lassan felálltam, s felvettem a harci állást. Az álomkép eltűnt. Tudtam mit kell tennem, újra éreztem az erőm. A sebeim eddig nem ismert gyorsasággal kezdtek el hegedni. Kezemben a két, még véres tőr.

Dermesztő szemei elkerekedtek.

-         Tehát mégis van miért élned?

Ekkor egy tőr suhant el a feje mellett, pár szőrdarabot elválasztva arcától.

-         Bátor vagy Embár, de lássuk, hogy harcol egy olyan Iksar, akinek már van miért harcolnia!

Dermesztő az arcához kapott. A másik tőr végigszántotta bőrét, vér sarjadt ki, ami összetapadt a fehér bundával. Felvettem a két tonfát és egymásnak estünk. Megállás nélkül küzdöttünk, úgy tűnt, nem bírunk el egymással. Lassan pihenőre tért a nap, s már alig álltunk a lábunkon, de még mindig harcoltunk.

-         Ne a pengéimet célozd! Üss a pengék mögé! – üvöltötte mesterem.

A harc folyamán sikerült megannyiszor eltalálnom, egyszer kis híján kiütöttem kezéből a fegyvert. Mikor ráunt egyszerre döfte át tőreivel mindkért kézfejemet. Eldobtam a fegyvereimet. S ő hátra szökkent, majd meghajolt.

     - Ennyi elég volt mára Embár. Remélem sikerült megtanulnod a leckét.

Fájdalmas üvöltésembe beleremegtek a falak, mikor számmal kihúztam a tőröket.

-         Fent van egy gyógyital, idd meg, nem akarlak jobban kifárasztani. Ha elláttad magad, a kandalló előtt falatozunk. Pótolnunk kell az elvesztett energiát.

-         Ahogy kívánod mesterem. – mondtam félre nem érthető gyűlölettel a hangomban.

Ő csak megrázta a fejét, és elindult felfele. Mikor fent megittam a gyógyitalt éreztem ahogy átjárja a testem, csodálatos érzés volt, de így is fáradt voltam. Dermesztő a kandalló előtt gubbasztott. Térdeit átkarolva figyelte a tüzet. Nem tudtam megérteni. Freeport hozta ki belőle ezt a gyűlöletet, ezt az állandó versengést? Miért akart megölni, hisz csak gyakoroltunk. Tudom, a Kerrák imádnak vadászni, de ez nem arról szólt. Amikor felém tornyosult éreztem valami összetört benne. Ezért nem ölt meg ott egyből.

      - Gyere Embár, ülj ide a tűzhöz. – parancsolta Dermesztő.

Odasiettem, majd leültem mellé, majd egymáshoz fordultunk.

-         Reméltem, hogy nem vagy az a tipikus söpredék. Találtál valamit, amiért érdemes küzdeni, ez tesz majd téged legyőzhetetlenné. Ki az, akiért képes voltál folytatni a harcot?

-         Egy nő…  - válaszoltam szemem lesütve.

-         Ne szégyelld. Egy nőért küzdeni nemes cél. Hisz nem hagytad magad legyőzni, felálltál, tudtad élned kell, hogy újra láthasd. Ebben nincs semmi szégyellni való.

-         De mester, az érzelmek csak gyengítik a lelket.

-         Embár, te gyengének érezted magad, mikor megtaláltad azt a reménysugarat, azt akiért küzdened kell?

-         Nem…

-         Akkor szerintem a vita lezártnak tekinthető. Erőt merítettél belőle, büszke lehetsz rá.

-         Mesterem… ön miért harcol? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal.

A méregzöld szemekbe bánat költözött. S talán egy könnyet is láttam ott, de elfordította fejét s a tűzre szegezte tekintetét.

      - Ez egy hosszú és szomorú történet Embár, és még nem érzem úgy, hogy megbízhatok benned annyira, hogy megosszam veled. – válaszolt bánatosan mesterem s felindult a szobájába. A düh, amit éreztem kezdet szétfoszlani. Éreztem, hogy érző szív dobog benne, nem úgy mint az eddig megismert kegyetlen gyilkosokban, s azt is éreztem, hogy szavaim pengeként hasították fel ezt a forrón lüktető szívet. Szemeimet a tűz tánca ragadta el, ezernyi gondolat cikázott bennem, legtöbbje rólam s mesteremről. Próbáltam feldolgozni a harc folyamán történteket, s gondolataim mindszüntelen visszavándoroltak arra a bizonyos angyali alakra, melynek ereje megmentett a biztos haláltól. Flóra szoborszépségű arcát láttam a tűz minden egyes lobbanásában, a lángok táncában… így merültem álomba.