Búcsú

Egy régi kor ösvényén állva,

Ősi erkély előtt voltam, várva.

A nőt, ki egyszer szívem égette,

Vártam, hol lehet kísértettje.

De mikor megjelent szívem szakadt,

Vérem megfagyott, szavam elakadt.

Nem volt már egyedül, más karolta,

Édes szavaival, már szívét markolta.

Egyedül vagyok, térdre rogyok fájón,

Nem merek szólni, se kedvesen, se bánón.

Hideg érintés telepszik vállamra ekkor,

Árnyam volt, gyönyörű, édes mint mámor.

Felébredtem, nem volt semmim,

Se árny, se vágy, már senkim.

Az ablakhoz sétáltam, s világra nyitottam,

Pár könnycseppet hullajtottam, s ugrottam.