Az ezüst hold alatt

Sötét erdőben jártam tegnap éjszaka,

Démonok, holtak, s árnyak otthona.

Kevesen vannak, kik belépni mernek,

Egyenesen, a pokol kapujához mennek.

Csak úgy, mint én. De vállalom a tettem,

Hisz ott várt rám, kit szívből szerettem.

Utamat gigászi démonok keresztezték,

De egy, kettőre pengémet megízlelték.

Egy szót kiáltottam fel, s testem, mint acél,

Vissza kell szereznem, csak ez volt a cél.

Karjaimhoz kegyetlen pengék nőttek,

Látványomra, még a démonok is megrémültek.

Tövestül téptem ki karjukat, patakzott a vér,

Mészárlásom, melyet rendeztem, sereggel felér.

Bent, a sötét bugyrok mélyén várt már a Sátán.

Kezében, én édes árnyam, ájultan várt rám.

Homlokomon az ezüst ékkő, felizzott vala,

Pengéim megnőttek, most vagy soha!

Minden lépésemre szétnyílt a fekete márvány,

Nem foghatott rajtam semmilyen átok, ármány.

Eljöttem múzsámért, karom kegyetlenül lesújt.

A démonok hercege elveszítette az egyensúlyt.

Elhajítá kedvesemet, egy lángoló bugyra felé,

Mérgemben kitéptem a szörnyetegnek szemét.

S alávettettem magam, mélyen zuhantam utána,

Karomba fogtam, s pengémet véstem egy sziklába.

Hosszan csúsztunk még lefele, szikráztak a falak,

De édes árnyam, még így is jobb karomban maradt.

Felsikítottam, térdeimből újabb pengék sarjadtak,

S a vörösös, kéntől bűzlő sziklába szaladtak.

Pókként másztam fel, hallottam a szentségtelen üvöltést,

A szörny vonaglását, a fájdalmas nyüszítést.

Felértem s láttam, serege már vár mozgósítva vár,

Úgy éreztem, ránk nem várhat ily halál.

A föltől elrugaszkodva, kitörtem a vérvörös égbe,

Hosszasan repültünk, kék szárnyaimon a sötétségbe.

Nem volt sok időm, rohantam, mint bírtam a kapuhoz.

Átkeltünk rajta, s igazodtam, a vénhez tett alkuhoz.

Minden erőmmel az átjáróra koncentrálva,

Elképzeltem, hogy nézhetne ki bezárva.

Felizzott vörösen a démoni kapu zárja,

Összeolvadt a kapu, mint ízletes mályva.

Bezárva örökre a pokloknak világát,

Elfonnyasztva vele, a sötétség virágát.

Majd Árnyamhoz fordultam, teste megváltozott,

Szeme gesztenyebarna, ajka ezüst fényben pompázott.

Bőre bársony, illata, mint harmatos rózsa szirmai,

Hova lettek, mélysötét karmai, szárnyai?

Eltűntek, már nem Árnyék volt többé, angyal.

Magamra néztem? S mi lesz ezzel a varanggyal?

Letérdeltem s újra sikoly hagyta el torkomat,

Pár pillanatnyi fájdalom alatt visszanyertem alakomat.

Nem voltam már a kék páncélos lovag bajnok.

Kinézetre, biz csak mint egy hivatalnok.

Leporoltam ingemet, s őt újra karjaimba vettem,

S teste tapintásától, újra, végtelenül boldog lettem.

Nem számított már semmi, csak ő és én,

Eltűnt szemem elől, minden gonosz rém.

Saját lelkem démonai sem kínoztak tovább,

Kedves múzsám illata töltötte be a szobát.

Ágyamra fektettem s csókot leheltem ajkára,

Simogató, kezem simult szoborszép arcára.

S ő felnyitotta szép szemeit, ajka szóra nyílt,

De nem tudott megszólalni, csak boldogan sír.

Könnyei keveredtek, sajátom zuhatagával,

Nem bírtam visszatartani, elrántott magával.

Azóta is él bennem, a pillanat megmaradt,

Ahogy zokogtunk együtt, az ezüst hold alatt.