Ború a derűre.

Kegyetlen világ, oly igazságtalan vagy!

Miért pont engem kínzol, a választék nagy!

Álmok ölelnek körbe, s mikor valóra válna,

Letaszítasz engem, a sötét bugyrába.

De nem érdekel, te szemét! Én újra visszamászok.

Ellenszegülök, hiába vannak kezedben az ászok.

Mert az akaratod szennyes, nem fogadom el!

Hegyek közt az álmom s nem zajos teremben!

Ott, hol nem elnyomják hangom, hanem kiállt végtelenbe!

Lázadjon ellenem a világ, bántsak meg mindenkit,

Hiába az álmaim, nem érdekel senkit.

Hát kérdem én, miért érdekeljen más?!

Átvernek, eltaposnak, nem jár más csak csalódás!

Csillagokat akarok, a holdat kémlelni,

Nem tudom helyette a zajok csarnokát élvezni.

Bánatos lesz, hogy nem megyek vele,

Bár meglehet az is, hogy így lesz jó neki,

Hogy szemében porszem vagyok, egy senki.

Nem jutok majd eszébe az üvöltés közepén,

Csak én bánkódok a mező ködös gyepén,

Mert hiányzik ő nékem, bár mellettem ülne…

Vagy legalább oldalán büszkén tűrne.

Messze van tőlem, eszében sem leszek,

S én hiába keresem a szemközti hegyekben,

Egyedül ülök ott, búsan, tollal kezemben.

Magányosan, a magába záró végtelenben.

Poharamat emelem, a kegyetlen világra,

Az örökbús költők ihlető honára.