Mélysötét krónikák I.

Veldruinnak Valsharess-sze felszínitől terhes,

Erről beszél minden drow, ki felelősségteljes.

Pókkirálynő kegyét élvezi a mocskos hím,

De tudják ők, hogy neki az oltár lesz a szín.

Mióta csak megérkezet késeiket élezik,

Hogy uralkodik rajtuk egy hím, nem igazán élvezik.

Felszíni a fattya, nem lehet itt helye,

De rettegnek testétől, mely egy démon rejteke.

Átok ül a férfin, gonosz s hatalmas,

Mely eltiport már mindent, sohasem kegyelmes.

Testének rejtekén, egy démon lett bezárva,

S az ellenszegülő drowokat, mind küldte a halálba.

De megsúgta az istennő, kinek hálószín haja,

Hogy a felszíni férfinek, nem eshet baja.

Áldását élvezi, sötét kegyének,

Ő lesz a királya a drow sötétségnek.

Megannyi ház, nem értette szavát,

S a mágus ellen küldte roppant hadát.

Az elf és démon egy testbe zárva küzdött,

S minden támadót a pokolba űzött.

Behódoltak neki, Llothnak kegyeltjének,

Elnevezték őt, a sötétség gyermekének.

A szentségtelen frigyből, a gyermek megfogant,

S az átok szilánk része a fiúba átsuhant.

Apjától az érzést, anyjától a büszkeséget kapta,

De mégis mindenhol örökös gyűlölet fogadta.

Gyűlölték, mert más, gyűlölték, mert fiú,

S mert a mágiát tanulhatta a rejtélyes ifjú.

Apja a büszke uralkodó, a pókúrnőt követte,

S megannyiszor fiát, írásra intette.

-Tanuld meg hát fiam, nem lesz nagyobb kincsed,

Mint elmédnek munkája, s a felemelő ihlet.

Minden, amit elértél, egyszer elfoszlik,

S mint egy vércsepp a vízben, lassan eloszlik.

Ne felejtsd hát gyermekem, mindig légy erős,

Ne mutasd a gyengéd, s legyél mindig velős!

Ha a szádat tartod, tőlem megtudod a titkot,

Azt, amivel megélheted az örökös holnapot.

Csukd be hát az ajtód, s fogd meg ezt a könyvet,

Ez lesz, majd az, amiben álmod testet ölthet.

Üres lapjait, majd te mind, mind teleírod,

S a mágia hatalmával az életbe hívod.-

E szavai után, a tornyot rája zárta,

S kinézvén sajátjából, a végnapjait látta.

Látta a jövőt, az elkerülhetetlen véget,

Nem hallotta kedvesétől a megszokott szépet.

Istennője szava is hazugvolt, cselszövő,

Érezte, hogy nem lesz itt már sohasem megmentő.

A királynő másnap fiát áldozatra kérte,

Anyja a gyermeket az oltárhoz kísérte.

Vörös könny gördült a fiú márvány arcán,

Nem értette, miért akarja a pókkirálynő tálcán.

Berontott egy fehérbőrű, fekete hajú férfi,

Nem akarta fájdalmasan fiát túlélni.

Szentségtelen vörös szárnyát baljóslóan kitárta,

S sötételfek százait küldte a halálba.

Fiát szöktette az örök csatlós Derek,

Fekete bundája mögött rejtőzött a gyerek.

Apja lelkét kilehelvén a fiát megmentette,

S így lett annak örök menekülés élete.

Átküzdötték magukat a sötétség gyomrán,

S megfáradva dőltek el a hegynek kopár ormán.

Kijutva a fényre a fiú még jó évekig vakon,

Élhetett egy faluban, de megélt már a napon.

Barbárok közt nevelkedett s megszokta a népet,

Ott látott először boldogságot s szépet.

Derek a fekete párduc, tanította mestere fiát,

Elültette benne az értelmi csírát.

Elszálltak felette az évek, mint a lepkék,

Azok, akikkel felnőtt, már életüket leélték.

Emberöltők jöttek, emberöltők múltak,

S a barbár törzsek Távolrévbe vonultak.

Arany horda lett, a folyó, mibe végződtek,

De a sötételf nem érezte magát közéjük illőnek.

Apja két karja, mely oldalán lógott harcra hívta,

A lelkében égő fájó tüzet, az egekig szította.

Éjjeli vadként járta a várost,

Megismert mindent, ami gonosz s halálos.

Azthitte a tombolás csillapítja a hiányt,

Nem tudhatta, hogy rosszfelé vette az irányt.

Mágikus hatalma egy napon megcsappant,

S emiatt egy nagy csata közepén, feje koppant

Egy fának csapódott, s ereje szétfoszlott,

Innentől kezdve a mágiaapály uralkodott.

Serege győztesen, elárulta urát,

S nincstelenként lelte meg újra öntudatát.

Hiába a tanítás, hiába az atyai áldozat?

S életét újra átitatta, a magányos kárhozat.