Acél, pergamen s egy késői látomás.

Jobb kezemben fényes acél villan,

Bal kezemben megsárgult pergamen,

Jobb karomtól a rém elillan,

Bal kezemtől a tudás sugárzik fényesen.

Testemben vér, szememben könny,

Alakomat nehéz páncél fedi.

S arcomat, mint igazgyöngy,

Egy ezüst maszk gyorsan elrejti.

Köpenyem nehéz, vörös bársony,

Hangom sötét fellegek villámlása.

S hiába, nem hódol nekem asszony,

Ez egy bánatos férfi, igaz vallomása.

Hisz mit ér az erős kar, benne acéllal?

Mit ér a poéta, ha múzsája nincsen?

Halkan pendül lantom s szól a szomorú dal,

Hol van, kivel osztozhatnék eme dallamos kincsen?

Tudom jól, valahol a messzi-messzi világban,

Vár rám egy nő, rideg szívében bánattal,

Vár reám, ott mélysötét otthonában,

S elhalmoz majd engem, fénylő csodálattal.

Te édes álom alak, este láttalak én téged,

Fénylő fehér tested a temetőben táncolt.

Könnyeket csalt szemembe, tündöklő szépséged,

S álom alakod, szívemhez szerelmet láncolt.

Igaz vagy talán? Vagy csak a bor játszik velem?

Hiába lesném arcod, nem látom, tán nemlétezik,

Miért ily gonoszan játszadozik a szerelem?

Mikoron a magányos poéta édes csókra éhezik.

Tudom, egyszer eljössz hozzám, messzi-messzi lakból,

Hol a sötét mélység dominál, s te mégis távozol,

Ebbe a fényes, mocskos Távolrévbe, értem… magadtól.

S, tán ha nem teszed, a magánytól halálozol.

Hiányzik a közelséged, hiányzik a valóságod.

Hol lehetsz most? Miért nem érintheti kezem arcodat?

Érintenem kell ajkad, látnom isteni méltóságod!

De érzem, mielőtt útra kelnél, meg kell vívnod harcodat.