Emberi természet

Mondd, miért kell, hogy mindig csak harc legyen?

Miért kell, hogy a csillagok könnyezzenek az egen?

Sírva tekintenek le ránk, gyilkos lelkű lényekre.

Néhány lenézőnek, s pár szem reménykedve.

Én is csillag szeretnék lenni, s fentről tekinteni ránk,

Mind ugyanazt szeretnénk s mégis néma szánk.

Miért kell, hogy így legyen? Minek az ellenségeskedés?

Nem kell a sok háború, gyilkosság, a végtelen szenvedés.

Láss már ember! Használd már az átkozott szemeid!

Ölelés helyett, miért használod mindig gyilkolásra kezeid?!

Az isten szerelmére, hogy lehetsz ily önző féreg?

S te azt várod, hogy büszkén viseljelek téged?

Béklyó vagy nekem, melyet az igazút felé rángatok,

De te visszatoloncolsz, s én örökkön várhatok.

Várhatok arra, hogy tán egyszer majd mássá változol,

Mégis lelkem mélyén tudom, szívedből kiátkozol.

Épp úgy, mint én teszem azt veled, belefáradva ebbe.

Nem értve, miért nem fürödhetünk meg a szeretetbe.

E helyett egymás vérében kell fuldokolnunk, az a jó.

Nektek már nincs isten. A gyilkosság a mindenható.