Az élet színház s én két marokkal játszom,
Sosem hittem volna, hogy ekkorát hibázom.
Immár kedvtelésből bújtam saját magam bőrébe,
Elrejtőzve a szemektől s mégis egyazon szörmébe.
Önfeledten játszva észre sem vettem,
Hibáztam és ezzel megleltem játékos vesztem.
Sebaj, a sorsnak volt gondolom a keze,
Letépődött rólam a hazugság meze,
S hátrahagyta azt ami egy kérdés volt feléd,
Eltudod-e felejteni a régi idők szelét.
Tudsz-e még kacagni önfeledten azzal,
Aki megismerkedtetett a kudarccal.
Vagy hagysz mindent úgy ahogy volt,
Mert galádsága szívedbe hatolt,
S nem érdekelt a személy a maszk alatt,
Mert ő volt az, kire még emlékszel... az a paraszt.