Rég volt már...

Rég volt már mikor tollat ragadtam,

Elbúvó gondolataimnak hangot adhattam.

De jöjjön hát aminek jönnie kell,

Megjelent az, ki belém ihletet lehel.

Néma felhők jelezték őt előre,

A múzsát kitől most kaptam erőre.

Megfoghatatlan s mégis körülölelt ő,

Olyan mint meleg estéken a gyengéd szellő.

Ő az én hűsítő esőm, eme sivatagos világban,

Gyönyör rejtőzik abban a kecses kis virágban.

Nem érintem, csak várom míg szirma széttárul,

Félek, hogy megvakulok a bent rejlő gyémánttól.

Puha párnákba menekültem önmagam elől eddig,

Nem törődve azzal e világban másik út is rejlik.

Elhagyott ösvényről söpörte le a port lelkemben,

Meglátta a kihunyt melegséget szürkülő szememben.

Múltam lezárt kódexét, kecses keze törte,

Szívemből a gyávaságot immár kiölte.

Jöjjön hát pusztító szél, vagy épp csontig maró fagy,

Nem tántorít el senki, míg e kecses madárka... múzsám marad.