Kibou

Roppant vihar vagy te szívem lágy vizén,

Lelket repesztő, lágy hangú, csábító szirén.

Csak ülök, magányomba zárva,

Egymásé vagyunk, mégis mindkettőnk árva.

Nincs olyan szó, mely leírna minket,

Egymásra tekintő, vágyakozó szemeinket.

Még a hold is csak félve tekint reánk,

Nem lángol... de pokolként perzselő szikránk.

Felkapsz engem, szenvedélyem egekbe emeled,

Remegőn fogom meg, akkor oly erős kezedet.

De zuhanok... utam oly végtelen,

A mélybe tekintve már érzem, reménytelen.

S megjelensz, mint angyal szállsz le hozzám,

Elragadsz, széttépsz, mint tomboló orkán!

Majd csillapodnak a szelek, s egy parton állok,

Szemedbe tekintek, nem csak nézek... látok.

Fürkészem, a káoszt, eme briliáns elmében,

Kezemet pihentetem, puha kis kezében.

S rám tekintesz, érzem vágyakozó remegésed,

Gyémántnál kápráztatóbb ilyenkor szépséged.

És azt suttogod... mitől szívem megremeg,

Elengeded kezem, s elfordítod fejed.

Én megértőn sóhajtok, s engedek neked,

Hisz érzem mélyen valahol... szívedből szeretsz.