2. rész: A bűntetés

Kicsit hasogat a fejem a tegnap este után, lassan felülök ágyamban és végigsimítom az éjjeliszekrényemen található vajsárga koponyát. Karmaimmal finoman végigjátszok a repedéseken, majd felállok és öltözködni kezdek. A pehelykönnyű láncing is most olyan nehéznek tűnik, mint az üllő, amin az ikertőreimet kovácsolták… utálok másnapos lenni, de ez most nem számít, egy új nap, új vadászat. A tükörbe nézek és nem tetszik a látvány, karikás, mélyen ülő méregzöld szemeimben bujkál valami tegnap elalvás előttről. Egy emlék, egy érzés, ami sosem hagy nyugodni. Mi lett volna ha… de itt megszakítom a gondolatmenetet, nem vagyok időutazó, a múltat megmásítani nem lehet s vannak olyan dolgok amiket jóvá sem lehet tenni. Az utolsó harcomra gondolok, amit még szerelmemért küzdöttem, arra amibe majdnem belehaltam és ha a testem nem is, a lelkem ott veszett. Túl híres lettem és Lucan ezt nem hagyhatja, vagy megölet, vagy őt szolgálom. És bármelyik is legyen választásom, Wiky veszélyben lett volna és ezt sosem engedtem volna meg magamnak, előbb döftem volna át szívemet, mint hogy ő neki ártsak. Elmosolyodom, ahogy a tükörből a napsugár a szemembe hatol, érzem, ahogy éget. Azt tettem, amit tennem kellett, úgy tudja meghaltam és elmenekítettem őt a Nexus Lordjai-hoz, egyenesen Queynos-ba. Összetörtem őt, amit sosem érdemelt meg, szívében talán még most is ott ég az emlékem, ennyi elmúlt év után, az emléke annak a szerelemnek, ami már sosem lángolhat fel újra, közénk állt a halál, az én halálom. Hazug vagyok, a legrosszabb, vadász, a legkegyetlenebb és mindemellett? Túl sokat gondolkodom, kezdem úgy érezni magam mint valami érzelgős kis tinédzser, aki a semmit siratja. Hangosat sóhajtva kiropogtatom csontjaimat, és magamhoz veszek pár mérget, és némi aranyat, szükség lehet még rá. Lassú léptekkel indulok az ajtó felé, de hirtelen megváltozik a környezet. Kintről érzem a sárkányt gyilkoló feromonok háborúját, fegyvercsörgést, rohanást hallok kintről.

- Az uralkodó nevében! – üvöltik odakint torkukból szakadva és hallom, ahogy a közeli árusok portékái szétszóródnak.

Nem érem el a kilincset, máris dörömbölnek az ajtómon, úgy remeg az egész szerkezet, hogy félek rám szakad.

• Lucan D’lere nevében azonnal nyisson ajtót vagy betörjük! – üvölti egy ismerős hang, egy városőr, istenem mennyire utálom az ilyen kis kukacokat.

Kinyitom az ajtót és egy mozdulattal eltöröm a fiatal fél-elf orrcsontját, könnyektől teli szemmel esik a padlóra. A cimborái fegyvert rántanak, gyorsan felmérem a helyzetet, egy a padlón, kettő pedig fegyverrel felszerelkezve, két hosszúkard? Ezt ők sem gondolják komolyan, a szobámban egyet nem tudnak suhintani. Nem is rágódom tovább, hátravetem magam az egyik szúrás elől és visszavonulok a lakásom vékony folyosójára, mosolyogva várom amíg az egyik belép, majd meghúzom azt a kart, amit az ilyen amatőröknek szántam mindig is. Városőr, tolvaj… lassan egy kutya. Hangos kattanás és egy fémes hang süvít a plafonból, egyenesen a városőr mellkasáig, ahol hangos csattanással megáll. Pár másodpercig még néz az üveges szemeivel maga elé, ezután elhagyja az élet és testének súlya letépi a szerkezetet, amit nem volt olyan könnyű beszerezni, sebaj, legközelebb marad a méreg. Az utolsó városőr segítségért kiáltva futásnak ered s én utána szólok, nem bírok magammal ma reggel bal lábbal keltem fel. Megjegyzem neki, hogy futtában, hozzon valami reggelit is nekem.

Átlépek az ogre holtestén, ami tönkretette az én kis „tolvajriasztómat”. Látom ahogy négykézláb menekül a betört orrú fél-elf is, nagyobbat kapott mint gondoltam. A kívűlállók vegyes pillantásokat vetnek felém, van amelyik retteg, van amelyiken pedig azt látom, hogy némi hírnévért képes lenne nekem esni… de aki ebben a körletben él okosabb annál mint hogy megpróbálja. A fellegvár felé veszem az utam, ahonnan már egy jóval combosabb osztag indult meg felém. Elmosolyodom és megállva leteszem fegyvereimet.

• Most már elhiszem, hogy Ő küldött titeket. Lucan engem sosem sértene meg három, alig felfegyverkezett városőrrel. – Mondom mosolyogva, de tudom mi következik.

Az erős ütés alatt megroppan az állkapcsom, érzem ahogy sötétedik a világ, de nem hagyom olyan könnyen magam, térdre esek, de felállok és egy kedveskedő megjegyzéssel elérem azt hogy újra a földön találjam magam, immár tíz lándzsával a testemnek szegezve gyűröm le az elmémre terülő sötétséget. Nem vagyok hajlandó elájulni. A lánc kattan a csuklómon, megkötöznek és magukkal cipelnek, pedig nem kértem idegenvezetőt, Lucanhoz tartottam.

Felébredek, érzem ahogy a láncok mélyen a húsomba marva csavarodnak rám, hallom ahogy bőröm halk pattanással szakad fel, ahogy az élesre reszelt kis pengék végigtáncolnak testemen s hófehér bundámból vér szivárog. Lehunyom a szememet és szisszenés nélkül tűröm, sóhajtok egyet majd méregzöld tekintetemet arra a férfira emelem, aki ott áll mellettem, egy üveg jófajta szeszt markolva oly kecsesen, hogy még egy király is megirigyelné azt a tartást. Abba a szemébe nézek, mely sokak szerint vak, de én tudom jól, hogy az az igazi szem, amely lelked legmélyebb zugába is belát, átszakítva minden mentális burkot, félelmet ültetve minden egyes szívbe. Megrázom a fejemet és elkacagom magamat, s látom ahogy az eddig ránctalan, büszke és felsőbbséges arc, dühében összefonnyad, mint egy mazsola. Csak egy pillantást vet oldalra és a láncok már az izmaim tökéletesre font fonalát tépik, szaggatják, olyan fájdalmat okozva, amit még én sem bírok ki rezzenéstelen arccal. Felmordulok majd mély levegőt veszek és rekedt hangomon felszólalok.

-Minek köszönhetem őfelsége így szorosan szerető vendéglátását? - kérdem cinikusan, de a válasz már ennyire nem tetszik. A szesz gyors mozdulattal fröccsen rá, vértől tajtékzó sebeimre s én saját vállamba marok, mélyen beleeresztve ragadozói szemfogaimat, a vér íze megnyugtat, ez az én anyatejem, az én mézédes ambróziám.

• Dermesztő... -kezdi meg lenéző hangon az alak – mélységesen csalódtam benned. Annyi tisztelet, elkötelezettség volt benned. Megtettelek a jobb kezemmé s most mit kell megéljek? Férget melengettem bársony párnák között. Freeport szégyene vagy te, egy kudarc, amit nem nem törölhetek el oly könnyen, mint hogy egyszerűen felégetem, mint egy síró kisgyermeket. - a férfi óvatosan lehajol hozzám, és egy tőrrel végigvágja a hasfalamat, nem elég súlyos a seb, hogy belehaljak, de neki nem is ez a célja. Erősen szorítom össze fogaimat, érzem a sós könnyeket amik elöntik arcomat, ahogy a penge végighasít, gyengéden simítva végig a létfontosságú szerveimet.

• Hogyan szolgálhatlak téged, én uram. Lucan D'lere? - kérdem tőle, miközben próbálom elterelni gondolataimat arról, hogy milyen kínokban részesíteném, már csak azért mert volt mersze hozzámérni... de ebben a macska-egér játékban.... én vagyok az egér.

• Egy újabb feladatot szántam neked, amit el is fogsz végezni, mint alázatos szolgám, ebben biztosíthatlak téged...

• Igen is uram és parancsolóm – vágom rá, de bárcsak ne tettem volna, a tőr hegye egyenesen a még ép vállamba mar, éles fülemmel hallom ahogy áthatol a húson, a csontokon és végül a testemet a kemény ébenfához szegezi, még magát a markolatot is áttépve húsomon.

• NE MERJ FÉLBESZAKÍTANI! - üvölt rám – Akkor nyalsz talpat amikor mondom, akkor eszel és lélegzel amikor mondom. Vésd eszedbe az úr én vagyok és leszek az idők végezetéig! -hátrasimítja ősz, hófehér haját majd hozzáteszi – Most már nyalhatod a talpamat. - és fellép egyik lábával... én remegve a dühtől, a fájdalomtól hezitálok, majd egy újabb pengét érzek, ami hegyével végigvágja arcomat, kőrkörös spirálban... és érdes nyelvemet kiöltve én nyalogatni kezdem azt a csizmát, ami több platinába kerülhetett mint amennyit én egész életemben eddig láttam, vagy látni fogok.

Másnap van. Remegve ébredek fel, de nem a félelemtől. A dühtől és a megalázottságtól, összegyűrődik alattam a bársony takaró, négy mezítelen sötételf nő sürög körülöttem, papnők akik ellátták sebeimet míg én aludtam. Érzem ahogy a cirógató kezeket a testem különböző pontjain, egy pár percig még tűröm, majd amikor az egyik pajkos lila hajú lány oda nyúl, ahová nem kellett volna hangos roppanás majd sikítás töri meg az eddigi kéjes suttogást, vér sercen, ahogy a csont átszakítja alkar erős izomzatát, a nők sikítva vetik magukat el tőlem, majd kirohannak az ajtón, ahol már egy ismerős alak támaszkodik, széles vigyorral. Lucan bal keze és egyben egykori szeretőm az, Léna a sötételf nekromata.

- Cicám tedd el azt a szerszámot, mert ha én nyúlok érte, akkor itt elszabadul a pokol -kacag fel kéjesen.

- Már rég elszabadult a pokol Léna, ezt te is tudod jól. És talán pont ezt akarta Embár megakadályozni.

• Embár elárulta az uralkodót, ne merd dicsérni -szisszen fel.

• Ő a mocskot akarta csak féken tartni, nem pedig magát Lucant, ő azzal hogy a férgektől megtisztította a sebet, csak jót akart tenni.- válaszolom miközben magam köré csavarom a takarót.

• Édes drága szerelmem, látom a bundád nem természetesen fehér, hanem olyan vén vagy már hogy az agyaddal együtt ez is kiszürkült. -mondja gúnyosan, majd közelebb lép.

• Rossz ötlet volt... -suttogom, majd karját elkapva fejem felett vetem át őt, egyenesen a padlónak csapva. Meglepetten próbál védekezni, de én háta mögé csavarom mindkét kezét és ráülök. Egy pár másodpercig még mérgesen néz rám, gondolkodva, hogy mit érne egy sikollyal, de ő okosabb annál, és a nyelve halálosabb az őröknél.

• Nosztalgiázunk picim? -mosolyodik el, majd én engedek a szorításból és felállok, a takaró lehullik, és ő az ágyra vet. Teste szorosan simul hozzám, fogaival nyakamba mar, miközben arcomat simogatja.

• Ne Léna... kérlek. -mondom majd megremegek, amikor eszembe jutnak azok az éjszakák amiket együtt töltöttem vele, remélve azt hogy Wiky emléke kifakul.

• Ne kéresd magad, te nagy gyerek. - mondja és kezét máshova csúsztatja.

• ELÉG! - kiáltok fel, majd erősen megfogva leszedem magamról. - Mégis mit vársz tőlem? Tudod jól... hogy mi zajlódott le bennem az elmúlt évtizedekben és most még ez is...

• Meg kell öl-nöd a pi-ci ked-ven-ce-det – mondja gyerekesen tagolva.

Léna szemei elkerekednek, érzem a forró vért, ahogy elönti azt a tökéletesen gömbölyded melleit, még mélyebbre markolok, s kitépve nyakának izmait megremegek a gyönyörtől. Húsába marok, még reszket a test, amikor a szívét falom fel, érzem ahogy forrón dobog még, miközben ajkamba veszem... érzem a lüktetést.

Majd kinyitom a szemem és ő még mindig mosolyog, feláll az ágyról és begombolja a hempergés hevétől kinyitódó legfelső gombját.

• Ha abba hagytad a képzelgést, akkor mehetünk is, jelenésed van Embárnál, nemrég hozták be és szeretne téged látni még mielőtt kivégzik. Oh, akarom mondani kivégzed. -mondja megemelve az utolsó szót - Kérlek ezt ne felejtsd el mondani neki, hogy te leszel az, én meglepetésnek szántam.- mondja majd kimegy a szobából.

Ökölbe szorul a kezem, érzem a dühöt, a gyűlöletet, s hallok a távolból egy hangot, mely születésem óta követ, egyek vagyunk. Az ajtó halk nyikorgással zárul be és megjelenik előttem egy sötét, női alak, úgy suhan akár egy árny, közel jön és hátulról átkarol, vállamra teszi fejét. És megértően simogat meg. Gyűlölöm őt, mégis jól esik most ez a fajta törődés tőle, tudom hogy ő érzi mit érzek...

• Mit akarsz tőlem? - kérdem érzéstelenül, nem kibontakozva az ölelésből felöltözöm.

• Semmit sem akarok, csak gondoltam eljött az ideje hogy újra egyesüljünk. Nem hiányoznak azok a régi szép idők? A pusztítás, a sikolyok, vadászat. - kérdi minden gúny nélkül, ami szinte már meglep, az elmúlt események után.

• Egyedül is elég erős vagyok. -vetem oda neki.

• Az enyém vagy és én a tiéd. Miért harcolsz ellenem, amikor egy hajóban evezünk? -kérdi értetlenül.

• Ez nem igaz... te is tudod jól. Én nem ölök élvezetből, ok nélkül. - de itt félbeszakít

• És a kislány a kikötőben, és az ő báránya? Ők mit tettek? Vagy az a falu ott Nektulos erdejében, a fénykorban? Még mindig megborzongom, amikor a síró nők hangját hallom: jajj kérem a férjemet ne bántsa kérem... -majd bugyborékoló hangot utánoz.

• Más voltam... -komorodom el.

• Erős voltál, legyőzhetetlen és nem tudtál betelni a gyilkolás mámorával, a vér szaga olyan volt mint másnak egy rózsa illata. Most is így van, ne tagadd. Látom a szemeden, a gondolataidban, ahogy végigfut rajtad a gyilkosság vágya. Én vagyok az a kéjes remegés ami megrázza testedet akkor. Kívánsz engem – suttogja fülembe, majd hangosan felüvöltök és szertefoszlik.

Megrázom a fejemet. ~elég erős vagyok egyedül, nem szabad... Wikyért... értem.~ Kifújom a levegőt és megnézem magamat a tükörbe. Meg kell állapítsam jó munkát végeztek a papnők, kinyújtózom, megnézem minden izmom rendbe jött e. Hibátlanul érzem magam fizikailag. Legalább ez az egy megmaradt nekem, ha már minden mást megölt az a féreg... Nagyot sóhajtok és kilépek a szobából, egyenesen a tömlöc felé indulva, ahol már vár az egyetlen barátom... várja hogy véget vessek annak az életnek, amit én sosem élhettem, véget vessek annak a csodának, amiben minden tisztességes ~ ha van ilyen~ freeporti lakos hisz. Végeznem kell a Hírnökkel, a tanítványommal s legjobb barátommal... Embárral.