"

- Az uralkodó nevében! – üvöltik odakint torkukból szakadva és hallom, ahogy a közeli árusok portékái szétszóródnak.

Nem érem el a kilincset, máris dörömbölnek az ajtómon, úgy remeg az egész szerkezet, hogy félek rám szakad.

-         Lucan D’lere nevében azonnal nyisson ajtót vagy betörjük! – üvölti egy ismerős hang, egy városőr… istenem mennyire utálom az ilyen kis kukacokat.

Kinyitom az ajtót és egy mozdulattal eltöröm a fiatal fél-elf orrcsontját, könnyektől teli szemmel esik a padlóra. A cimborái fegyvert rántanak, gyorsan felmérem a helyzetet, egy a padlón, kettő pedig fegyverrel felszerelkezve, két hosszúkard? Ezt ők sem gondolják komolyan, a szobámban egyet nem tudnak suhintani. Nem is rágódom tovább, hátravetem magam az egyik szúrás elől és visszavonulok a lakásom vékony folyosójára, mosolyogva várom amíg az egyik belép, majd meghúzom azt a kart, amit az ilyen amatőröknek szántam mindig is. Városőr, tolvaj… lassan egy kutya. Hangos kattanás és egy fémes hang süvít a plafonból, egyenesen a városőr mellkasáig, ahol hangos csattanással megáll. Pár másodpercig még néz az üveges szemeivel maga elé, ezután elhagyja az élet és testének súlya letépi a szerkezetet, amit nem volt olyan könnyű beszerezni, sebaj, legközelebb marad a méreg. Az utolsó városőr segítségért kiáltva futásnak ered s én utána szólok, nem bírok magammal ma reggel bal lábbal keltem fel. Megjegyzem neki, hogy futtában, hozzon valami reggelit is nekem.

Átlépek az ogre holtestén, ami tönkretette az én kis „tolvajriasztómat”. Látom ahogy négykézláb menekül a betört orrú fél-elf is, nagyobbat kapott mint gondoltam. A kívűlállók vegyes pillantásokat vetnek felém, van amelyik retteg, van amelyiken pedig azt látom, hogy némi hírnévért képes lenne nekem esni… de aki ebben a körletben él okosabb annál mint hogy megpróbálja. A fellegvár felé veszem az utam, ahonnan már egy jóval combosabb osztag indult meg felém. Elmosolyodom és megállva leteszem fegyvereimet.

-         Most már elhiszem, hogy Ő küldött titeket. Lucan engem sosem sértene meg három, alig felfegyverkezett városőrrel. – Mondom mosolyogva, de tudom mi következik.

Az erős ütés alatt megroppan az álkapcsom, érzem ahogy sötétedik a világ, de nem hagyom olyan könnyen magam, térdre esek, de felállok és egy kedveskedő megjegyzéssel elérem azt hogy újra a földön találjam magam, immár tíz lándzsával a testemnek szegezve gyűröm le az elmémre terülő sötétséget. Nem vagyok hajlandó elájulni.

"