Bűn

Bűn vagy te nékem,

Bűn, mit nem értek.

Szólni hozzád félek,

Mert tudom… szeretlek téged.

Nem tehetem, elválaszt a múlt,

De mikor kezed enyémért nyúlt,

Szívemre égető súly zúdult,

S vesztes fájdalomba borult.

Nem tehetem, hogy érintelek,

Önmagamtól bevallom féltelek.

Tudom, te ezt meg nem értheted,

De azt hiszem itt hagyom az életet.

Nem végzek magammal, csak az érzelemmel,

Lehetetlen élni a félelemmel.

Fel nem fogható értelemmel,

De nem ölelhetlek két kezemmel.

Bár szerethetnél s én is téged,

Isteníthetném angyali szépséged.

De nem láthatom csak kétséged,

Mert elkövettünk egy vétséget.

Megtettük azt, mit nem lett volna szabad,

Ajkunk összeért a hold fénye alatt,

S mi az mi nékünk maradt?

A vágyódás, mi szívűnkhöz ragadt.

De nem szabad, fel a maszkkal!

Legyünk hűvösek, szívünkben harccal,

Számolnunk kell a kudarccal,

Hogy minden este várunk könnyes arccal.

Fekszünk, külön a holdat lesve,

Szerelmünket vérbe festve,

Remélve hogy eljön az este,

Mikor együtt lehetünk örökké, szeretve.