Az élet elveszett.

Arcomat két könnycsepp keretezi,

Lelkemet sötét árnyék kínja övezi.

Körbe néznék, de szemeim zárva,

Sebzett a lelkem, szívem örökkön árva.

Nem mehetek vissza… nincs hova.

Új kapu nyílik, s mégis oly mostoha.

Nem látom a fényét, csak melegét érzem,

Magamhoz szorítom, de tudom, elvérzem.

Lehanyatlik a karom, illúzió volt csupán,

Szemem feltárul s nézek előre, némán… bután.

Kezem ökölbe szorul, ahogy a kínok marnak,

Próbálom elhessegetni a bánatot, de érzem baj van.

Fázom… reszketek nélküled. Itt vagy, s mégse.

Dalként szárnyal szívem lüktető szenvedése.

Magamba zuhantam, nincs más nekem.

Sosem leszel az ki szeretném… kedvesem.

Nem mehetek vissza… nincs hova.

Fényárban úszok, s mégis… hallom: „Soha”.

Kiállok a Duna partra, s letekintek a vízre,

Nincs oly édes, oly gyengéd, mint csókod íze.

Besétálok a sodrásba, már semmi sem számít,

S lehunyt szemekkel várom, míg a végembe szállít.