A széthullott hold sugarai halványan szelték át a felettem elterülő, vastag, fekete felhőket. Néha-néha a messzeségből egy villám felvillanó tánca törte meg, az engem beborító végtelennek tűnő sötétséget. A felvillanó hegyek formái csalóka játékot játszottak velem, egy régi arcot juttattak eszembe, egy nőét, akit régen az életemnél jobban szerettem s képes lettem volna feláldozni az öröklétet, csak azért, hogy kedvében járjak.

-Hol lehetsz most Wiky?– suttogtam magam elé, miközben elfojtottam egy megszületni kívánó könnycseppet. Abban az elfojtott könnyben benne volt minden fájdalmam, minden érzésem, emlékem s vágyam. Próbáltam megölni őket, azért, hogy ő biztonságban lehessen. Évek óta halottnak hisz, láttam gyászolni engem s azt is láttam, amikor visszatért a Nexus lordjaihoz, hogy velük új életet kezdhessen. Olyan életet, ami megöli benne az irántam érzett szerelem lángoló magvait. Próbáltam más lenni, elnyomni a bennem lakozó vadállatot, de a méregzöld szemek rabsága mindörökké ragadozóvá tesz. Egy lány jelenik meg előttem az úton, s kövér cseppekben megered az eső. Érzem, ahogy végigfut a hideg a hátamon, apró, hófehér szőrszálak ágaskodnak fel a jeges simogatás nyomán. Egy fiatal fél-elf lány, égkék szemei megcsillannak a villámok fényében, halovány, holtsápadt bőréről sikítva zuhannak alá a vízcseppek, hogy mint valami szörnyeteg magába falhassa mohón Commonlands repedezett, szomjazó földje. Hallom, ahogy a cseppek hevesen csapódnak neki az engem takaró, száraz leveleknek. Ahogy megtapintom az egyik pálmabokor szárát, szinte érzem, ahogy életre kel a levegő, s a rég várt zivatar megérkezik. Táncol a táj s a lány futásnak ered. Minden izmom megfeszül és kivetem magamat a rejtekemből, egyenesen egy kérges, erős tenyérbe csapódik nyakam, meglepetten hullok a sárba, s mielőtt még kipöröghetnék, egy térd nehezedik gyomorszájamra, s torkomra tőr szegeződik. Zölden izzó szemeim tombolva keresik az arcot, aki elvette tőlem azt a gyönyört, ami képes elfeledtetni velem Wiky hangját, ahogy azt suttogja –Szeretlek-. Percekig próbálok kiszabadulni, nem hallom az idegen hangját, nem akarom hallani, tombolni akarok, számban akarom érezni vérének fémes ízét. Ismerős hang. Lassan lecsillapodok, szemeim újra tisztán látnak s mikor a felismerés fénye villan meg szememben Embár, egykori tanítványom leszáll rólam. Percekig szótlanul ülünk egymás mellett, majd fájdalmas hangon megszólalt.

-A célok nélküli vérengzés a gyengék bélyege. Ezt te tanítottad nekem. –mondja remegő sárga szemeivel, majd mikor látja, hogy a tombolásom csillapodik leszáll rólam.

Még mindig nem szólalok meg, csak lemondóan nézek a távolodó lány után s felsóhajtok.

-         Vannak sebek, amiket ha nem kezelünk megfelelő módon, újra és újra feltépődnek, míg fel nem emésztik az áldozatot. Kioktatnálak, ha nem tudnám, hogy te mit élsz át… de mégis, neked legalább van aki otthon vár és szeret. – Mondtam, majd szemeibe néztem, ő pedig lesütötte fejét.

-         Mit ér a szerelmes nő, ha nem szereted viszont? – kérdezte

-         Ha nem te lennél, akkor most egyszerű kijelentést tennék… - vágtam vissza, majd megfogtam az értem nyúló kezét, s felsegített. – Megint a gyengék védelmezőjét játszod, nem gondoltad, hogy én túl nagy falat leszek neked?

-         Nem – válaszolt hidegen, majd eltette a tőrt. – Ha valaki képes téged megállítani, akkor az csak én lehetek…

-         Az egyetlen barátom. – fejeztem be mondatát, s megráztam a fejem. Hiányzott már a hangja. Mióta külön szolgálunk, alig látom őt, csak néha-néha egy kósza beszélgetésre

van időnk a házukban, Nyugat Freeport-ban. A felesége egy magamfajta bérgyilkos, mégis egész takaros kis asszony. Ha lehet ilyet mondani, egy sötételf-re. Meginvitál magához, s én elfogadom. Hónapok szálltak el az utolsó beszélgetésünk felett s talán épp ez volt az, amiért ma tőrt ragadtam, s lesben vártam… társaságra volt szükségem, de rajta kívül, csak a holtak értenek meg, s ők nem túl beszédesek.

Az órák percekként peregtek vele s párjával, s mégis olyan volt, mint ha már évek óta beszélgetnénk. Hátradőlök s nézem őket, ahogy szerelmesen egymáshoz bújnak, miközben az elmúlt idők történeteit mesélem nekik. Olyanok mint a gyerekek, mint ha a fiam lenne, tanítványom… barátom. Az egyetlen. A sör lassan a fejembe száll, ezért elköszönök tőlük, marasztalnak, de megyek, hiába a beszélgetés én érzem ahogy egy árny telepedik rám s próbál magával rántani… kiélvezem, jöjjön csak. Hazafelé rajtuk jár az eszem, Embár álnokságán. Ő nem szereti igaz szerelemből azt a nőt s mégis vele van. Tudja, hogy akié szíve az sosem lesz az övé. Mondanám, hogy én nem tudnék így élni, de mióta Wiky elment tudom, hogy én is így élek, csak nincs egy nő, aki megosztja velem az ágyát, szerelmét. Nem tudnék újra szerelmes lenni. Próbáltam, de… megöltem. Nem a szerelmet… a nőt. Nem bírtam elviselni azt az elégedett mosolyt, amit viselt, miután szeretkeztünk s aztmondta:

-Szeretlek.

Ezt nem kellett volna. Nem mondhatja más, nem érezheti más, nem akarom, nem tudom elviselni. Nekem ő kell egyedül s tudom nem szerezhetem meg. Vannak olyan erők amik ellen még én sem szállhatok szembe, s ezek az erők elválasztanak minket. Ha vele maradnék, épp oly űzött vad lenne mint jómagam.

Elérek a házamhoz, ami még mindig olyan szürke és semmitmondó, mint amikor ott volt velem. Amikor együtt háltunk s az ő szuszogására ébredtem… ő pedig a csókomra. Mit csinálhatsz most Wiky? Szenvedsz e annyira mint én? Lehet, hogy szíved már rég másért dobog s egyszerűen elfelejtettél engem? Én nem tudnálak… soha. Ledőlök az ágyra s a gondolataimba merülök, feltörnek az emlékek s én sodródom velük. Pokol tüzeként perzsel a vágy, hogy újra átölelhessem, csókolhassam. A hold gyászosan süt le rám, azon a fél négyzetméteres résen keresztül, amit próbálok ablaknak nevezni. Az ikerpengéket halkan lecsatolom, s szeretőn csörögve hullnak le az ágy mellé. Ők maradtak nekem, s a halott remény foszlányai. Lehunyom a szemem s alszom, elfelejtek mindent, nem létezik a világon más csak az ő arca, nem látok mást, nem érzek mást… nem is akarok többé. Mielőtt elnyom az álom azért fohászkodom, ne ébredjek fel többé, éljek örökké az álmaimban, ahol örökkön-örökké vele lehetek. Szeretlek Wiky.