Mélység

Egy sötét verem legmélyén állok,

Magamat ölelem, reszketek… fázok.

Fázok a fagytól, mely lelkemet marja,

S tépem lelkemet, hogy vagyok ily marha.

Felnézek a fény felé, s látom arany arcodat,

Nézem, ahogy küzdöd sajátos harcodat.

Nem kellek neked, a kezem eldobod,

Szívem lassan, sajogva feldobog.

Egyedül vagyok… s így lesz ez mindig,

Nincs az a remény, aki engem magához hív.

Látom a fényt, de nem fürödhetek benne,

Bárcsak mindez, egy rémes álom lenne.

De nem az… ez a valóság, mely kínt ád,

Sugalva, hogy nincs az a szeretet ki vár rád.

Nincs az a kéz mely simítja arcodat,

Senki sem hallgatja szomorú hangodat.

Csak a mélység létezik, ahonnan nincs kiút,

Hiába keresnél egy védelmező odút,

Nem találsz, mert csak zuhansz egyre jobban,

Míg fájó fejed, a mélységben nem koppan.

Kitárva mindent belőle a világnak,

Hű áldozatul szolgálva a halálnak.

Senki voltam élve, s az is leszek halva,

Holtestemet a mélységbe takarva.

De nem azért nem látják, mert elvan jól rejtve,

Egyedül csak azért… mert el lettem felejtve.