Vér a havon

Vöröslik a hó szentsége,

Sírva bugyog fel vére.

Lenyúlok érte, megfesti kezem,

Lassan lehunyom remegő szemem.

Emlékeket látok, mit nem éltem,

Rettegek, de mitől? Nem értem.

Gyermekeket látok, kedvesen nevetnek,

Dallamos a hangjuk, kislányok lehetnek.

Gondtalanul játszanak a hóban,

Megnyugszom. Leülök meghatódtan.

Nem látnak engem, csak táncolnak,

Kecses mozgásuk felcsalja a holdat.

Vörös fény vegyül a tiszta ezüstben,

Férfiak érkeznek, fáklyával kezükben.

Körbeveszik őket, kámzsájuk fehér,

Vértől vöröslik minden érkező tenyér.

Újra csak remegek, s nézem,

Ahogy megfürdenek szűzi vérben.

Egymás után járják őket át,

Erőszakkal rabolva a szűzi csodát.

Miután végeztek, büszkén nevettek,

Vaskos fa ágára kötelet tettek.

A félholt kislányok semmit se tehettek,

Utolsó erejükkel keresztet vetettek.

Egy kötélen húzták őket az ágra,

Meggyalázva jutottak az alvilágra.

Pedig egy volt csak a bűnük,

Nem volt fehér bőrszínük.