Savanyú a szőlő.

Miért fáj az embernek, ha a másik boldog?

Mikor szívével leküzd minden gondot.

S ő maga szenved, féltékenyen dühöngve,

A másik érzéseivel mit sem törődve.

Most is ez történt, órára beérve,

Boldogság dallamait fojtották vérbe.

Támadón rótt meg, hogy miért örülök.

Válaszoltam neki, de ő csak őrjöngött.

Tanító a munkája, de csak csonkít,

Mindenbe ami szép, ő belerondít.

Hangját felemelte, s szívem kedvet váltott,

Szemébe mondtam mindent, mi bántott.

Percekig a szavak voltak a pengék,

Párbajt vívtunk, én belül már nevetvén.

Intést ír be tán, hogy a szívem boldog?

Az ég nem látott még ekkora bolondot.

Meg is mondtam neki, badarságot szaval,

Nem egyedi eset, jellemére utal.

Lassan a felvert tenger lecsendesedett,

Lekellett nyelnie, önvédő beintésemet.

Persze nem a kéz volt, ami fityiszt adott,

Annyi jó modor azért rámragadott.

De szavaim igazságát le nem győzhette,

Tovább viaskodni butaság, szúette.

Csak tudnám miért megy az tanárnak,

Akinek a diákok boldogságai fájnak…