Ősz

Lágy szellő fújja a bíbor lombkoronát,
Finom mozdulatai megmaradnak egy életen át.
Az elmémben a múlt szépségei között
Csábító színének varázsa költözött.
Az egész táj narancsvörösben úszik
Ahogy egy kis állatka a levél között kúszik.
Lehullott már jópár ráncos kincs,
Az ősz az elmúlás, de szebb mégsincs.
Cirógatja a szemet, mint a csók a szívet,
Így szítva benne romantikus tüzet.
Emlékek törnek elő, keveredve a képpel,
Teljes harmóniát képezve ezzel a szépséggel.
Ennél jobb gyógyszer nékem nem kellhet,
Hisz cirógatva, kedvesen nyugtatja a lelket.