Halványan leskelődött az ezüst hold sugara a ház romos ablakain keresztül, megvilágítva a levegőben forgolódó ódon porszemeket. Pár gyertya fénye világít haloványan remegve a néhol megomladozott falakon. Arany és ezüst fénysugarak kereszttüzében nézem, ahogy karcsú, álomszerű alakod járja megigéző táncát. Sötétbarna szemeid, fekete virágja néhol fel felvillan a veled táncoló gyertyalángok sugarától, s én csak ülök, hátamat a hamuszürke falnak támasztva, csodálva azt a nőt, aki elrabolta szívemet. Lelki kezeimmel árnyszürke hajadat simogatom, de nem akarlak kizökkenteni abból a szenvedélyes táncból, halkan énekelni kezdek, oly halkan, hogy szinte elnyomja szerelmes szívem dobogása, de te hallod. Vérvörös ajkaid mosolyra húzódnak, s intesz, hogy csatlakozzak. Lassan állok fel, nehéz fekete bőrkabátom halkan csúszik le rólam, utat engedve a fekete törtbársony ing halovány csillogásának, ahogy megtörik rajta a holdsugár. Felállva megigazítom a csipkés ujjakat, s meghajolok feléd, de viszonzod a gesztust s odalépek hozzád. Jobb karod szeretőn karolja át nyakamat, miközben balod a tenyerembe simul. Megborzongok selymes bőröd érintésétől, szemem szemednek feszül s megteszem az első lépést. Engedsz vezetni, de mindketten érezzük inkább egy láthatatlan erő az, ami vezeti lépteinket, szenvedélyes táncunk körbe kering a termen, újabb porszemeket csalva a levegőbe, ami csillámként vesz minket körül. Az ezüstösen beszűrődő fény megfesti, ahogy leheletünk halovány fehéren terül szét a levegőben, elkeveredve az évszázados porral és a levegővel. Nem létezik más nekem csak te, ezt már akkor is tudtam, amikor először láttalak, amikor először fogtam meg a kezed a város zajos rengetegében, de a szemedbe nézve egyre jobban érzem, te vagy a végzetem. Néhány vizslató szempár szegeződik nekünk, észre se vesszük őket. Fekete, kis gombszemek villannak fel néhol-néhol, pehelykönnyű bőrszárnyak suhannak felettünk, a ház életre kel táncunk erejétől. Nem hallani azt az éneket, ami a fejünk felett suhanó, a sötétségben láthatatlannak tűnő énekesektől hallatszik velünk táncolnak az éjszaka szülöttjei, a denevérek. Az egyik sarokból újabb látogató érkezik, összehordott falevelek rejtekéről tekint ki egy fiatal sündisznó, szimatolva köszönt minket, épp úgy szívja magába parfümöd bódító illatát, mint jómagam. Kint baglyok ülnek, némán lesve minket, nem mernek megszólalni, félnek, hogy huhogó szavukkal megtörnék ezt a csodálatos képet, amit a szerelem hatalma festett élő, sugárzó vászonra. Addig táncolunk, míg testünk lassan összerogy, utolsó erőmmel még hátra döntelek, s hosszú, szenvedélyes csókkal hintem ajkaidat, te átkarolod nyakamat s nem engeded el szemeiddel az enyéimet. Nem is akarom, hogy elengedd, magamban azt kívánom, hogy ez a pillanat bár örökké tartana, de a világ pesszimistának nevelt. Valahogy amikor a karjaimban tartalak a mulandóság gondolata mindig oly messze szál, oly halványnak tűnik és annyira erőtlennek, hogy nem vagyok képes hinni benne. Csak te létezel. Az illatod, a hangod és az érintésed. Leülök a ház roskadozó, sok helyen beszakadt lépcsőire, te lassan lépkedsz fel rajtuk, halkan nyikorognak az ébenfa lécei, vékony ujjaidat óvatosan simítod végig az utat szegélyező faragott díszítésen, amiből mára már nem sok maradt. Utánad nézek, látom, ahogy elragad eme elfelejtett, romos ház múlja, hangulata, bevallom velem sincs másképp, de ami még ennél is jobban megfog az az a csodálat, azok az óvatos mozdulatok, ahogy megtiszteled ezt a helyet. Felállok s egy poros zongorához ülök le, lefújom az évszázadok porát, ami védőrétegként lepte be, majd finoman végighúzom mutatóujjamat a billentyűkön, egy dorgáló pillantást intézel felém, de nem tudok parancsolni magamnak. Nem szentségtelenítem meg a helyet azzal, hogy ügyetlenül játszani kezdek, inkább csak simogatom azt a csodálatos varázseszközt. Ki tudja milyen művész keltette életre utoljára hangjait, remegő ujjperceimen keresztül még mindig érzem az utolsó tapintást, azt a szerető gondoskodást amit ez a hangszer kapott. Érzem, ahogy melegséget, szeretet áraszt szét kezem minden apró szegletén. Lassan odasétálsz hozzám, hátulról átkarolsz s megcsókolod a nyakamat. Félve nyúlok törékeny kezeidért s végigsimítom vele a zongora billentyűit, hogy te is érezhesd a belőle áradó nyugtató erőt. Lehunyod a szemeidet s felsóhajtasz. Kéz a kézben megyünk ki a kertben, ahonnan látni az egész várost. Olyan békésnek és kedvesnek látszik. Váltakozó fényekkel, a folyóval, aminek vizén épp oly szelíden táncol a fényáradat, ahogy a te lépteid járták be a termet. Csak ülünk és nem tudjuk elképzelni, hogy ez az a város, amiben élünk, ahol megbélyegeznek minket, hol csak egymásra számíthatunk. Óvatosan hozzámbújsz s én megcsókolom feketén tündöklő tincseidet. Mindketten tudjuk, hogy nemsokára mennünk kell, itt kell hagynunk ezt az álomszerű, ódon házat és soha többé nem térhetünk vissza. Mikor az első nap fénye megérinti a roskadozó, hamuszürke tetőt a semmivé foszlik. Átadja helyét egy újszülött otthonnak, de az emlékeinkben örökké égni fog, hogy bármikor amikor kettesben vagyunk újra végigsimíthassuk ezeket a falakat, újra halhassuk kedves suttogását, ahogy hívogat minket. A hold lassan elhalványodik, az ég színes sávokban, vastag ecsetvonásokkal jelzi, hogy indulnunk kell. Utoljára még egy lopott pillantást vetünk a házra. Egyszerre kezdünk integetni neki egy utolsó búcsút, emlékeinkben örökké égni fog, s arra tanít minket, ne hagyjuk, hogy az idő eljárjon felettünk is, őrizzük meg szerelmünket, hűségben, szeretettben, épp úgy, ahogy ő őrizte meg mindazt a boldogságot, ami egyszer az övé volt, addig míg el nem jött érte az elmúlás.