Halálos kényszerítések:

A pszichiátriai kezelések közben elkövetett tettlegességek

Bevezetés

Nyilvánvalónak tűnik, hogy a pszichiátriai „gondoskodásnak” nem kellene megölnie a pácienseket, és senki sem számít arra, hogy páciensek halnak meg pszichiátriai kórházakban. Mégis ez történik csendesen, minden nap a pszichiáterek figyelő szemei előtt, a világ számos pszichiátriai intézetében.

          A 9 éves Randy Steel nem akart megfürdeni az egyik pszichiátriai létesítményben, ahová felvették. A dulakodás eredményeként Randy hányt, majd leállt a légzése miközben, az ápolók erőszakkal lefogták. Újjáélesztése után gyorsan átszállították egy másik kórházba, ahol másnap meghalt. A kórházi dokumentumok később kimutatták, hogy Randy-t halála előtti utolsó 30 napban 28 alkalommal fogták le. Azon bizonyítékok ellenére, hogy vér folyt az orrából, szájából, szemeiből és a végbélnyílásból, valamint hogy zúzódásokat találtak az arcán és a hasán, sohasem indítottak bűnügyi eljárást. 2003-ban az állami törvényhozói meghallgatásokon Randy édesanyja, Holly, felmutatta fia boncolási fényképeit, és könyörgő hangon mondta: „Remélem, más gyereknek nem kell így meghalnia”.

          1998-ban pszichiátriai dolgozók erőszakkal, arccal lefelé a földre fektették a 13 éves Stephanie Jobin-t (akinek már beadtak amúgy is öt különböző pszichiátriai szert), rátettek egy babzsák széket a hátára és ráültek, hogy leszorítsák, közben pedig tartották a lábát. Miután 20 percig szenvedett, Stephanie-nak leállt a légzése. A halálát balesetként könyvelték el.

A kényszerítő intézkedések „eljárásai” valószínűleg a legnyilvánvalóbb bizonyítékai azoknak a barbár gyakorlatoknak, amelyeket a pszichiáterek terápiának vagy kezelésnek neveznek. Az ilyen brutalitás nem enyhül – ahogyan azt az emberi könyörület megkívánná – még a fiatalokkal szemben sem.

          Az Álmmapolgári Bizottság az Emberi Jogokért (CCHR) 1969 óta olyan haláleseteket vizsgált ki és tárt fel, amelyeknek közvetlenül egy pszichiáter „gondoskodásából” eredtek.

          1999-ben a törvényhozókkal és a médiával együttműködve a CCHR segített feltárni azt a szörnyű igazságot, amely szerint minden évben legalább 150 kényszerítésből eredő haláleset fordul elő felelősségre vonás nélkül egyedül az Egyesült Államokban! Az utóbbi két évben a halálesetek közül legalább 13 gyerek volt, néhányuk mindössze 6 éves.

          A halálesetek megfékezésére tett lépéseknek nagyon kis hatása volt. Annak ellenére, hogy 1999-ben szövetségi megszorító intézkedéseket fogadtak el az Egyesült Államokban, 2002-re újabb kilenc gyermek halt meg fulladás vagy szívmegállás miatt az erőszakos kényszerítő eljárások következtében.

          2000-ben Japánban olyan intézkedéseket fogadtak el, amelynek tiltják a fizikai korlátozás alkalmazását az időseken, miután felfedezték, hogy pszichiátriai magánkórházak erőszakkal bezártak és fogvatartottak idős pacienseket. De az erőszak folytatódott. 2003-ban Dr. Masami Houkit, a Japánban található Houki Pszichiátriai Klinika vezetőjét gondatlanságból elkövetett emberöléssel vádolták, miután egy 31 éves női páciens száját betömte zsebkendővel, leragasztotta tapasszal, beinjekciózta nyugtatóval, összekötözte a kezét és a lábát, és erőszakkal egy kocsi hátsó ülésére fektette, amíg beszállította a klinikára. Mire megérkeztek, a nő meghalt.

          Houki azon kevés pszichiáterek egyike volt – sőt, pszichiátriai dolgozók egyike -, akiket megvádoltak az erőszakos kényszerítő intézkedésekből, szépítve „emberséges korlátozási terápiák”-ból eredő halál okozásával. Eközben az egész világon továbbra is különböző korú emberek ezrei halnak meg ilyen érzéketlen testi erőszak miatt pszichiátriai létesítményekben.

          Ennek oka nagyon egyszerű. A „támadás” meghatározása: egy próbálkozás vagy látszólagos próbálkozás arra, hogy megsebesítsünk valakit törvénytelen erőszak alkalmazásával, és ebben benne foglaltatik, a sérülés okozására való képesség is. A „tettlegesség” meghatározása: bármely törvénytelen verés, vagy más fizikai erőszak vagy fizikai kényszer, amit erőszakkal követnek el egy emberi lényen a hozzájárulása nélkül.

          A pszichiátriai fogvatartás eljárásai és minden más ezzel kapcsolatos pszichiátriai eljárás beleillik a „támadás és tettlegesség” fogalmába minden szempontból, egyet kivéve: hogy törvényesek. A pszichiátria törvény felett állóvá tette magát, hogy megtámadhassa és bántalmazhassa szerencsétlen áldozatait, mindenféle számonkérés nélkül. Mindezt a „kezelés” nevében.

          Rendkívül fontos, hogy a törvényvégrehajtók és a törvényalkotók megtegyék a megfelelő lépéseket e kegyetlenségek megállítására.

Jan Eastgate

Elnök, Nemzetközi Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért

Első fejezet

Embertelenség, Anyagi érdekből:

Ha a kormány költségvetésében milliárdok vannak elkülönítve mentálhigiénés kezelésekre a „lehető legjobb törődés” érdekében, akkor miért kell a pszichiátereknek erőszakhoz folyamodniuk ahhoz, hogy akaratukat érvényesítsék, és hogy, mint az gyakori eset, kockáztassák a páciensek életét?

          A kaliforniai Szenátus Kutató Irodájának egyik 2002.évi jelentésében szakértői vallomás jelentette ki: „ Annak kísérlete, hogy erőszakkal érvényesítsük a kezelést, soha nem eredményes; lealacsonyítást és dühöt teremt, valamint ellenállást a további kezelés iránt, még akkor is, ha az esetleg jobban segítene”. A Pennsylvaniai Mentális Egészségügyi és Drogvisszaélési Szolgálatok Hivatala jelentése szerint az elkülönítés és a lekötözés „ nem enyhíti az emberi szenvedést vagy a pszichiátriai tüneteket, nem változtatja meg a viselkedést és gyakran páciensek és ápolók sérüléséhez, valamit érzelmi traumához és a páciens halálához vezetnek.”

          A páciensek szemszögéből nézve, még ha nem is halnak meg, az bizonyos, hogy egy lekötözést soha nem fognak elfelejteni.

          Egy 2002. évi fizikai korlátozással kapcsolatos kaliforniai bírósági esetben Ron Morrison, egy képzett pszichiátriai ápoló azt állította:

„…egy lekötözött személy sebezhetőnek, használhatatlannak, lealacsonyítottnak és védtelennek érzi magát. Ez az elmeállapot rosszabbodását eredményezheti, valamint megnövekedett dühöt vagy megvetést azok irányába, akik a fizikai korlátozás eljárásáért felelősek, és valójában elmérgesíthet egy lehetségesen erőszakos szituációt, vagy lehetőséget teremt a jövőben a folyamatos erőszaknak.” Morrison azt is állította, hogy „a páciensek annyira kimerülhetnek a lekötözés elleni küzdelemben, hogy leállhat a szívük és a légzőrendszeri összeomlás kockázatának vannak kitéve.”.

          A pszichiáterek a fizikai korlátozással kapcsolatos életveszély és lealjasítás ennyire lehengerlő bizonyítékai ellen csak szemérmetlen hazugságokat mondanak, vagy lekicsinylik a halált. Donald Milliken, a Kanadai Fővárosi Egészségügyi Régió Pszichiátriai Alosztályának vezetője például kijelentette: „ A fizikai korlátozás önmagában véve sem ártalmatlan; a lekötözöttek egy része meghalhat. Azt nem tudjuk, hogy mekkora ez az arány, vagy még mennyien kerülhetnek a halál közelébe, akiket újra kell éleszteni. Klinikai orvosként el kell fogadnunk, hogy fizikai korlátozás eljárásai lehetségesen halálosak, és megfontoltan kell őket használnunk.”

          A fizikai korlátozások eljárásai nem a páciensek érdekét szolgálják. Egy Dániában lezajlott per feltárta, hogy a kórházak kiegészítő támogatást kaptak erőszakos páciensek kezeléséért. Kenneth Clark, harvardi pszichiáter arról számolt be, hogy Amerikában a pácienseket gyakran ingerelik, igazolva ezzel fizikai korlátozás alá helyezésüket, amely magasabb biztosítási visszatérítést eredményez; legalább ezer dollárt naponta. Minél erőszakosabbá válik egy páciens – vagy azzá teszik -, annál több pénzt keresnek a pszichiáterek.

          Nincs itt semmi titokzatosság. Lehet hogy hihetetlen, de ahogy Kenneth Clark bevallotta, a pszichiáterek szándékosan lealjasítják a páciensek viselkedését, hogy nagyobb bevételhez jussanak. A pénz miatt teszik minden évben páciensek ezreit a „négy pontos lekötözésbe”, miután alávetették őket ismerten erőszak-ösztönző drogoknak; drogoknak, ami kedvenc kezelési módszere a pszichiátereknek.

Tettlegesség gyerekek ellen:

A következő esetekben jól szemléltetik a veszélyeit egy olyan „szakmának”, amelynek nincs sem megértése, sem válaszai a mentálhigiénés problémákra. A tény, hogy ilyen szívfacsaró tragédiák rendszeresen megtörténhetnek a pszichiátriai gyerekfelügyelet alatt, a kormányok megelőző erőfeszítései ellenére, tükrözi az egyek pszichiáterek kegyetlenségét. Nem csupán elnézik és védik az ilyen bűnöző brutalitást, de még „kezelésnek”, vagy „emberséges fogvatartási eljárásnak” merik nevezni.

          2002: A 17 éves texasi Charles Chase Moody-t megfojtották egy lekötözési eljárás során egy texasi viselkedéskezelő intézetben.

          2001: A 11 éves Tanner Wilson szívinfarktusban halt meg, miközben lekötözték egy iowa-i mentálhigiénés intézményben.

          2000: A 12 éves Michael Wiltsei oxigénhiányban halt meg, mialatt le volt kötözve egy floridai ifjúsági központban.

          1998: A 15 éves Edith Campost a felvétele után két héttel koporsóban küldték haza a szüleihez a Tucson-i Desert Hills pszichiátriai kórházból. Oxigénhiány miatt halt meg: összenyomódott a mellkasa, amikor legalább 10 percig a földre szorították a kórházi dolgozók.

          1996: A 6 éves Jimmy Kanda meghalt egy pszichiátriai családsegítő otthonban, Kaliforniában, miután leszíjazták egy tolószékbe, és ott hagyták figyelem nélkül. Megfulladt, amikor megpróbált a szíjakból kiszabadulni.

Másoik fejezet

Kémiai kényszerzubbonyok:

A 29 éves Samuel Rangle-t 1999. június 1-jén felvették a kaliforniai Patton állambeli San Bernardino Pszichiátriai Kórházba. Mivel korábbi tapasztalataiból már nem tudta, hogy súlyos hatása van, nem volt hajlandó bevenni a Haloperidol nevű nagyon erős pszichotróp szert és beszaladt egy szobába, ahol több kórházi segéd közrefogta. Miután egy takarót dobtak a fajére, kilenc ápoló ugrott rá. További tizenegy pedig ott állt és nézte, ahogy ütlegelték és ráültek. Samuel két órán belül meghalt.

          Samuel édesanyja később azt állította: „ A fiamat lefogták, mint egy kutyát, ráültek és a padlóra szorították, amíg már nem kapott levegőt. Újra és újra hallani lehetett Samuel kiáltásait: >> Nem kapok levegőt! <<, de sajnos a segítségkérése süket füleket talált…”

          Samuel jó okkal félt a Haloperidol nevű szertől. Az idegnyugtatók rendszeresen gondolkozási zavarokat, gyenge koncentrációt, rémálmokat, érzéketlenséget, depressziót, kétségbeesést és szexuális zavarokat okoznak.

          Robert Whitaker, az Őrület Amerikában című lenyűgöző könyv szerzője, összefoglalja ennek és más pszichotróp szereknek a történetét, ecsetelve egy másik problémát: „Az idegnyugtatók ideiglenesen gyengítették a pszichózist, de hosszútávon sokkal hajlamosabbá tették rá a pácienseket. Egy második ellentmondásos hatás… egy mellékhatás, amit úgy hívnak, „akatízia” [a nélkül : kathisia – képtelenség arra, hogy valaki nyugton maradjon]. Ez az állapot szélsőséges mértékű belső szorongást és nyugtalanságot vált ki. „A páciensek hajlamosak voltak megállás nélkül lépkedni, fészkelődni a helyükön, és a kezüket tördelni; cselekedtek, melyek belső gyötrődést tükröznek. Ez a mellékhatás támadó, erőszakos viselkedéssel párosult.”

          Amikor a kutatók is elkezdték vizsgálni az akatíziát, „a páciensek meglepő hírekkel szolgáltak”. Akkora fájdalomról számoltak be, hogy legszívesebben kiugrottak volna a bőrükből” és „szorongásuk megsemmisítő mértékű” volt. Egy nő a falba verte a fejét és sírva könyörgött: „Bárcsak megszabadulnék ettől az egész testtől”

          Az esettanulmányok azt részletezték, hogyan akartak megszabadulni a szerek okozta akatízia miatt szenvedő páciensek ettől a gyötrelemtől, épületekről leugorva és felakasztva vagy leszúrva magukat. Az egyik tanulmány szerint az öngyilkosságot megkísérlő „elmebeteg páciensek” 79%-a akatíziába szenvedett.

          Különböző kutatók úgy találták, hogy ez a mellékhatás általában erőszakra hajlamosabbá tette a pácienseket, és a hatás mögött sejtették a „viselkedést befolyásoló mérgező anyagokat”.

          Még a legújabb Szelektív Szerotonin Visszavétel Gátló (SSRI) antidepresszánsok is okozhatnak akatíziát és összefüggésbe hozhatók az USA-ban és máshol történt iskolai lövöldözésekkel.

          A kémiai korlátozás alkalmazása a pszichiáterek részéről ma nemcsak hatástalan, hanem halálos is lehet. A pszichiátriai kezelések során használt drogok valójában rontanak az egyén fenálló mentális helyzetén és új problémákat hoznak létre.

          A főbb nyugtatószerek (pszichotikus szerek) megkárosítják az extrapyramid rendszert – az idegszálak kiterjedt összetett hálózatát, amely motorikus irányítást vezeti -, izommerevséget, izomgörcsöt, különböző akaratlan mozgásokat eredményezve, melyek bizarr eltorzulásokba vonják az arcot és a testet.

Harmadik fejezet

Diagnosztikai megtévesztés:

Az orvostudományban szigorú kritériumai vannak annak, hogy egy állapot betegségnek nevezhető. Azon felül, hogy tünetek egy előre látható csoportját elkülönítik, meg kell állapítani a tünetek okát is, vagy megérteni a fiziológiájukat (működésüket).

          A malária egy betegség, egy élősködő okozza, amely átkerült egy fertőzött egyénről egy nem fertőzöttre egy bizonyos szúnyog csípésével. A tünetei magukban foglalják az időszakos hidegrázást és lázat.

          Az ok vagy a fiziológia ismeretének hiányában tüneteknek –melyeknek feltehetőleg közük van egymáshoz – egy csoportját zavarnak hívják. „pszichiátria minden diagnózisa zavar, mert egyikük sem megalapozott betegség” – mondja Dr. Joseph Glenmullen, a harvardi orvosi egyetem pszichiátere. Tény hogy a pszichiátria valójában sohasem jutott túl az elméleten, a feltevésen és véleményen.

          Dr. Rex Cowdry, a Nemzeti Mentális Egészségügyi Intézet (NIMH) igazgatója 1995-ben beismerte az amerikai Kongresszus előtt, hogy „Öt évtized alatt a NIMH által támogatott kutatók számos mentális betegségnek meghatározták a legalapvetőbb tüneteit…”, viszont „nem tudjuk az okokat. Még nincsenek módszereink e betegségek>> gyógyítására <<utólagos kiemeléssel]

          A „legalapvetőbb tünetek” definíciói alkotják az Amerikai Pszichiátriai Társaság Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyvét (DSM). Az Amerikai Pszichiátriai Társaság (APA) tagjainak szavazatai, nem pedig a tudomány alapján döntenek a pszichiátria és a pszichológia „zavarai”-ról.

          Ahogy Dr. Thomas Dorman belgyógyász, az Egyesült Királyság Királyi Orvosi Főiskolájának tagja, valamint a Kanadai Királyi Orvosi Főiskola tagja írja: „Röviden, az egész ügylet, vagyis az, hogy pszichiátriai >>betegség<< kategóriákat gyártanak, melyeket szavazással fogadnak el, majd ezeknek diagnosztikai kódszámokat adnak, ami társadalombiztosításilag leszámlázhatóvá teszi azokat, az egész nem más, mint egyfajta kiterjedt piszkos üzlet, ami a pszichiátriának áltudományos külsőt kölcsönöz. Az elkövetők természetesen a közös költségvetésből dézsmálnak.”.

          Mindazonáltal a „keserű pirula” nem csak egyszerűen a DSM kudarca, mivel a pszichiáterek nem csak szélhámosok, akik jól élnek a közpénzből. A nyers igazság az, hogy mivel ezeket a „diagnosztikai” kézikönyveket az egyének sorsa feletti döntésre használják, azok gyakran meghalnak, vagy fizikailag, mentálisan rokkanttá válnak a kezeik közt.

Negyedik fejezet

Az emberségesség helyreállítása:

Charles B. Inlander, az Orvosi Szövetség elnöke és kollégái a következőket írták a Gyógyszerek kipróbálása alatt című írásban: „Azokat az embereket, akiknek valós vagy vélt pszichiátriai vagy viselkedési zavaraik vannak, félrediagnosztizálják, és –elképesztő mértékben – ártanak nekik. …Sokuknak nincsenek pszichiátriai problémáik, de mutatnak olyan fizikai tüneteket, amelyek mentális állapotra hasonlítanak, így aztán félrediagnosztizálják őket, drogokat adnak nekik, intézetekbe rakják őket, és egy olyan lyukba kerülnek, ahonnan soha többé nem térhetnek vissza.”

          Kutatók a következőket állítják: „A leggyakoribb orvosi okokra visszavezethető pszichiátriai tünetek az apátia, a szorongás, a vizuális hallucinációk, viselkedés- és személyiségváltozások, tébolyodottság, depresszió, érzékcsalódás, alvászavarok (rendszeres vagy korai felébredés), gyenge koncentráció, megváltozott beszédmód, tachycardia [gyors szívverés], nocturia [bőséges éjszakai vizelés], remegés és zavarodottság.”

          „Egyetlen pszichiátriai tünet sem létezik, aminek nem lehet olykor okozója vagy súlyosbítója valamely fizikai betegség” – tájékoztatott Erwin Koranyi kutató egy kanadai tanulmányban.

          A pszichiáter nyilvánvalóan és folyamatosan figyelmen kívül hagyja ezeket az adatokat. Mindazonáltal jól megalapozott tény az, hogy egy diagnosztizálatlan és megalapzott tény az, hogy egy diagnosztizálatlan és kezeletlen fizikai betegség pontosan ugyanazokat a mentális és fizikai tüneteket eredményezi, mint amiket a pszichiátria kezeletlen pszichiátriai állapotok tünetének nevez.

          Vannak emberséges alternatívák a pszichiátriára, mint ipar monopóliumára. Azoknak az embereknek, akik reménytelen körülmények között élnek, megfelelő és hatékony orvosi ellátást kell nyújtani. Hozzáértő orvosi ellátás, jó táplálkozás, egészséges és biztonságos környezet és tevékenység, ami magabiztosságot sugall, sokkal többet fog használni egy bajban lévő személynek, mint a folyamatos begyógyszerezés, a sokkolás, az erőszakos lekötözések és egyéb pszichiátriai túlkapások. A komoly különbség az hogy ha megfelelően diagnosztizáljuk és kezeljük a fizikai állapotot, akkor az meg is gyógyítja a betegséget, ezáltal automatikusan megszünteti a mentális és fizikai tüneteket. Ezzel ellentétben a pszichiátria diagnózisa és kezelése a feltételezett mentális betegségekre soha nem állapítja meg az okot, soha nem gyógyítja meg a betegséget, és mindig súlyosbítja a tüeneteket, feltéve, hogy a kezelés nem halálos.

          A mentális egészségügyi intézeteknek kell, hogy legyenek nem-pszichiáter orvos munkatársai és teljes diagnosztikai felszerelése, hogy a pácienseknél ki tudjanak szűrni a háttérben meghúzódó, fel nem ismert fizikai problémákat. Ilyen megfelelő diagnózisokkal a pszichiátriai beutalások közel 40%-a elkerülhető lenne.