Utolsó este

Némaság honol a temetőn, egy teremtő lélek sincs itt rajtam kívül, én is csak fekszem a sírodon s zokognék, ha lenne még hozzá erőm, de rég elpárolgott minden hatalom amit magamnak tudhattam. Csak emlékek égnek bennem, szívem sem lüktet, csak ég, pokoli tűzzel, s téged keres, halott karjaim érted nyúlnak, de csak a hideg követ ölelik magukhoz. Nem érezhetem többé az illatod, hangod selymére sem emlékszem már, pedig te voltál az egyetlen, aki arra késztetett, hogy folytassam ezt a szentségtelen életet s távozásoddal emléked élt bennem tovább, évről évre homályosodva, míg mostanra már arcodra sem emlékszem. Évszázadok siklottak el felettem s kerestem azt, aki hasonlít rád, emlékeztet arra a szoborszép arcra, amit egyszer magadnak tudhattál. Ezerszer kérted, még sem osztoztam veled a testemen rágó járványon, pedig ha magamhoz öleltelek volna, még most is itt lehetnél velem, de féltem, olyanná válsz, mint a többiek, azok akik ezt tették velem. Mára végeztem velük, s csak a céltalan gyűlölet maradt meg, amit nem tudok többé senkire sem kivetíteni. Már túl rég nem ettem, ha lehet ezt így mondani, hisz már évszázadok óta nem is ettem emberi étket, csak vért… de már azt sem tudom magamhoz venni. Nem bírok még egy ártatlan életet megkeseríteni, hasztalan fiatalságomért, emberfeletti, szentségtelenül sötét és gonosz erőmért. Csak egy üres porhüvely vagyok, nincsenek céljaim, nincsenek szép emlékeim, csak vágy. Vágyódás arra, hogy újra emlékezzek, de tudom lehetetlen. A rólad készült képről is már rég lepattogott a festék, esküvői képeink is mind megfakultak s az enyészeté, vagy a háborúké lettek. Nem emlékszem se a nap fényének érintésére, se a bőr tapintására, nem fáztam s nem is volt melegem végtelennek tűnő ideje. Sajnálkozva nézek szét az embereken, a fiatal lányokon s fiukon, akik nem ismerve az időtlenség átkát áhítoznak rá s már-már betegesen próbálnak azonosulni ahhoz a stílushoz, amit a tévéből, könyvekből, vagy álmukból láttak. Feketébe járva istenítik a halált, s közben épp őt kívánják eldobni maguktól, meghazudtolni, átverni, meggyalázni őt. Nem létező hatalmakhoz szólnak üres, önző imáik, ha lehet a fohászkodásukat annak nevezni. Egyesek képesek akár orvosi úton próbálva hasonulni a holtakhoz, van, aki még vért is iszik, olyan tettetett élvezettel, mint ha nekem bármikor is élvezetet nyújtott volna. Mégis milyen élet az, ami másokét veszi el? Mitől érzik magukat nemesebbnek, ha olyan jelzők mögé kívánják bújtatni magukat, mint a vámpírok? Már külön játékot is teremtettek, hogy az eltévedett, megbolondított lelkek megpróbálhassák átélni a szenvedést. S élvezik. Nem fogják fel a súlyát, hisz csak játék. Ha tehettem volna, még gondolatban is kerülöm ezt a létet, amit nekem szántak, nem hogy fohászkodom érte. Azt hiszik, elég ha vért isznak, és persze a tápláléknak nem esik baja, sőt néha még élvezi is. Kérdem én, ki látott már evés után vígan ficánkoló szalámit? Vagy ha a mandarin felét eszed meg, utána boldog tovább? Ez mind nem így van. Ölnöd kell. Az élőholtak mások élete árán őrzik meg fiatalságukat s az égnek hála már nincsenek sokan. Talán én vagyok az egyetlen itt, Magyarországon. Remélem, hogy így van s nincs több magamhoz hasonló kárhozott lélek. A szerelem örök, s épp ez teszi még kegyetlenebbé ezt a létet. Szeretlek kedvesem még most is, így is, hogy emlékeid elérhetetlen távolságban vannak, így is, hogy tudom, soha többé nem lehetünk egymásé, nem csókolhatlak újra, nem hallhatlak, s nem élhetem át a szeretkezés eufórikus csodáját veled. Sosem kellett más nő s nem is fog kelleni. Sajnos nem lehetünk együtt soha többé, hisz ha el is halok utánad, s léteznek síkok, biztos vagyok benne, hogy egy olyan tiszta lelkű, szelíd angyal, mint te, nem érdemled meg, hogy a magamhoz hasonló gyilkosokkal élj tovább, az élet szenvedése után. Nem, rám sokkal rosszabb, sötétebb és kegyetlenebb hely vár. Hallom áldozataim sírását minden szentségtelen reggel. Holtjaim sikolyára alszom el minden áldott reggel s mikoron az éj leple leszáll, saját verejtéktől szennyes ordításomra ébredek. Már minden álom rémálom, s ha egy emberre nézek, csak azt láthatom, azt a percet, ahogy remegő szemekkel elhagyja az élet, az én karjaimban. Hogy vágyhatnak ilyen életre, ha lehet ezt annak nevezni? Ez túl van minden fizikai fájdalmon, nem hasonlítható semmihez, csak menekülnél, de félsz attól, hogy milyen büntetés vár rád, ha feladod. Kijátszottad a halált, eltaszítottad az ölelését, a boldogságot, legyőzött az élet. Nézem, ahogy az ég alja lassan váltja színeit. Én már nem küzdök tovább, ideje elfogadnom az ítéletet, nem élhetek tovább még egy napot ebben a szenvedő létben, úgy, hogy már semmi sem maradt meg nekem belőled, se egy emlék, se egy érzés, egy kósza pillantásod. Csak fekszem a sírodon, szemeimből utoljára indulnak útnak vérvörös könnycseppjeim. Végignézem a napfelkeltét.