Álomba ébredek minden egyes reggel,

Melyben boldog lehetek kedvesemmel.

Nem Árny többé, bársonybőrű gyönyör,

De ha távol van tőlem, kisebb bánat gyötör.

Hisz oly kedves, oly gyönyörű és bájos,

A boldogság mit nekem ajánl halálos.

Vagy csak az lehetne, hisz életem adnám,

Ha azzal boldogabb lehetne mátkám.

Nem lobogó fáklya, ő már a nap nékem,

Cirógat, mint hűsítő szellő a zöldellő réten.

Ő nekem a hold, ezüst fényével vezet engem.

S csak remélhetem, hogy én is boldoggá tehettem.

De mégis, hogy adhatnám vissza azt, mit ő ád?

Érzelmeim hiába tiszták s nem érheti vád,

Mégis… nem tudom, mivel háláljam meg neki,

Hogy egy bolond lovag szívét, kedvesen melengeti.

Ha vele vagyok, karom nem remeg többé,

S remélem velem lehet most s örökké.

Nem szeretném elveszíteni, túl drága nékem,

Ő az én múzsám, kedvesem, világszépem.

Mikor szemeim nádszál derekára néznek,

Úgy érzem elért engem a mámoros végzet!

Így akarok meghalni, hogy megvan mindenem!

Nem rág többé bánat harcedzte szívemen!

Egy mosolyáért én eldobnám a világot,

Ha tudom, hogy másik oldalt ki vár ott.

Tárt karokkal, cseresznye ajkakkal várva,

Ölelne magához, a mélysötét homályban.

Ő nekem a végzet, kapitány a szívem tengerén,

Bársonyhangú álomkép, édes hangú szirén.

Ragadj el még jobban, nem tudok betelni veled,

Te vagy az kit szívem, mindennél jobban szeret.