Nem bírom tovább!

Kérlek tépd szét a régi emlékeket a kezeiddel,

Söpörd el a végtelen bánatot, amit érzek.

Égesd ki belőlem a múlt szépségét szemeiddel.

Ne engedd, hogy emlékezzek, mert vérzek.

Elvesztem a múltnak az árnyékban élve,

Tovább kell mennem, vigyél a hátadon kérlek.

Nem bírom tovább, egyedül az útra térve.

Csak te lehetsz, ki átsegít rajta, nélküled félek.

Szemem vak, nyisd fel végre, könyörgök kedves,

Nem lehet így tovább, ez már nem én vagyok.

Nincs más, aki ily önzetlen velem, ki ily rendes.

Nélküled egyszerűen a régbe veszve meghalok.

Tudom kell még lennie, egy új életnek veled,

Ahol nem látom újra magamat, a tükörbe nézve.

Ez a hústömeg mellkasomban, talán újra szeret.

De nem találhat téged, ha múltba tekint, révbe érve.

Légy a hajó, ami feltűnik a tenger mélységéből,

Karolj fel engem, vigyél el messzire magamtól.

Ne engedd, hogy visszanézzek az éj sötétjéből.

Tovább kell mennünk boldogságtól, nem haragtól.

Fojtsd meg ezt a hamis érzést, ezt a hazug szívemet.

Mutasd meg neki, mi az igazi, mi az mi lángol.

Rabold el, szorítsd magadhoz erősen, remegő kezemet.

Légy most te helyettem, aki biztos, s bátor.

Így kell lennie, nem szabad máshogy. Taposs el engem,

Vezesd lépteimet, az én lábam gyenge, hasztalan.

Legyél te az igaz istenem, arkangyalom, szentem!

Az én szívem úgyis vak még, vigasztalhatatlan.

Legyél te a gyógyszer a szívem betegségére!

Ne hagyd, hogy ellen álljak, tépd ki lelkemet.

Ne hagyd, hogy emlékezzek a múlt szépségére,

Fald fel a tudatom, kötözd le erősen kezemet.

Feszítsd szét számat, hatolj testembe, tépd szét,

Hogy új életet kezdhessek, emlékek nélkül.

Erre egy meggyötört, érzelmeinek rabja kért.

Kinek minden napja a múlt bánatain épül.

Körmeim, fájón marnak a falba, könyörgök kedves.

Legyél kegyetlen, ne hagyd, hogy menekülhessek.

Harcolj, a múltam ellen, légy legyűrhetetlen, heves.

Engedd, hogy karjaid között, újra megszülessek.