Írtam egy újabb verset, közben kicsit elborult az agytekervényem, ezért elég érdekes lett. Na mind1 a tegnap ihlette végülis, amikor egy roma gyerekkel beszélgettem, hogy minek az állandó széthúzás, meg, hogy miért találják be mindíg egymást a fajtáink. És bólogatt, hogy jah igazam van stb. Ezután egy lányra akart rámászni két haverja, lány meg nem akarta, megvédtem és természetesen hárman körbeálltak. Lassan bűvös szám az életemben. A lány és én is megúsztuk. De kezdem rohadtul unni már az emberi tudatlanságot, miért kell állandóan egymásnak ártani, ha egy földet taposunk nap mint nap, egy levegőt szívunk. Ahelyett, hogy bármit megtudnánk értelmesen beszélni, már késért kell nyúlni. Áh, emberek ébredjetek már fel és vegyétek észre hogy ez nem vezet semmi jóra. Najó, most hogy még az oldalamat is teleírtam, sok hülyeséggel jöjjön a vers. Remélem azért tetszeni fog.

Emberi természet

Mondd, miért kell, hogy mindig csak harc legyen?

Miért kell, hogy a csillagok könnyezzenek az egen?

Sírva tekintenek le ránk, gyilkos lelkű lényekre.

Néhány lenézőnek, s pár szem reménykedve.

Én is csillag szeretnék lenni, s fentről tekinteni ránk,

Mind ugyanazt szeretnénk s mégis néma szánk.

Miért kell, hogy így legyen? Minek az ellenségeskedés?

Nem kell a sok háború, gyilkosság, a végtelen szenvedés.

Láss már ember! Használd már az átkozott szemeid!

Ölelés helyett, miért használod mindig gyilkolásra kezeid?!

Az isten szerelmére, hogy lehetsz ily önző féreg?

S te azt várod, hogy büszkén viseljelek téged?

Béklyó vagy nekem, melyet az igazút felé rángatok,

De te visszatoloncolsz, s én örökkön várhatok.

Várhatok arra, hogy tán egyszer majd mássá változol,

Mégis lelkem mélyén tudom, szívedből kiátkozol.

Épp úgy, mint én teszem azt veled, belefáradva ebbe.

Nem értve, miért nem fürödhetünk meg a szeretetbe.

E helyett egymás vérében kell fuldokolnunk, az a jó.

Nektek már nincs isten. A gyilkosság a mindenható.