Emlékszem még tegnapra, a kezdetére s végére egyaránt, átlagos napnak számítana bárkinek, aki csak szemlélt, nem látszott semmi, sem bánat, sem boldogság. Megszokott tettek sorozatai követték egymást, de mégis… számomra ez nem olyan nap volt, mint a többi. Álmaim, gyilkosan szorítottak magukhoz, küzdöttem, de megaláztak, legyűrtek, nem tudtam mit tenni. A rémálom magába nyelt, nem törődve semmivel, se érzelmekkel, se elvekkel. Kínzott, s ez úgy facsarta ki a lelkemet, mint megtermett hentes a narancsot. Felébredtem, szívem vadul lüktetett, éreztem, szinte ki kíván szakadni mellkasomból, fájt… és ez a fájdalom mélyről fakadt, nem a testemből, több volt ez holmi fizikai fájdalomnál, a törés összeforr, a vágás beheged. De vannak sebek, amik újra s újra szökőkútként spriccelő vértengerrel szakadnak fel, egy gondolat, egy álom, egy vágy miatt. Felöltöztem és kezem ösztönösen nyúlt a citromleves flaskáért, kiittam mind a fél litert, majd a tükör elé álltam s megállapítottam, hogy gyűlölöm magam. Nem szeretem azokat, akik saját maguknak okoznak fájdalmat, úgy, hogy az nem is lenne szükséges. Rohadt álom. És én vagyok a legrohadtabb, mert nem tudtam felül kerekedni rajta. Minden kép, élőn pulzált szemeim előtt, legszívesebben, késsel hasítottam volna le az íriszemről, csak hogy ne kelljen újra látnom azt, amit sosem láttam, s amit nem is fogok soha. Az órára néztem, láttam elkéstem, de nem tudott érdekelni. A letargia úrrá lett rajtam. Semmi sem érdekelt már, csak az, hogy enyhítsek ezen a kínon. Melegszendvicset sütöttem. Az evés mindig megnyugtat, de most még a pizza krémes, chilis sajtos finomság is hamu ízűen égette sztrájkoló ízlelőbimbóim húsát. Nem számított, semmi sem. Az iskolába értem, és mind addig szimpatikus mosórongyra hasonlítottam, míg meg nem jelent msn-en az én kedves Árnyam. Erről este jó gondolatok jutottak eszembe. A nők olyanok, mint a fájdalomcsillapító. Amíg vele vagy használ, alias tart a hatás. Elmegy és mint kávé mámora után, visszazuhansz a semmi végtelen, magányos síkságába. Régen másképp volt. Minden más volt. Nem volt fájdalom, s ha ő máshol volt, akkor is boldogsággal töltött el a gondolat, hogy másnap újra láthatom, álmodoztam, s azok az álmok, jobban tetszettek a maiaknál. Lesz ez még így sem. Sokat rágódom mostanság. Sosem volt még távkapcsolatban részem s most lehet lesz, nem tudhatom, a szívek útjai kifürkészhetetlenek, isten meg … nem vagyok hívő. Tegyük fel, újra igaz szerelemmel lángolok majd… milyen lesz tudni, hogy nem láthatom hetekig? Nem érinthetem, nem csókolhatom, nem hallhatom hangja selymét? Nem tudom, lehet jobb lesz, hisz nem unja meg a pár egymást egy ilyen kapcsolat folyamán, de mégis… Lehet, hogy megőrülnék. Bár már most őrült vagyok. Nincs senki, aki megtöltené estéimet, napjaimat. Magányosan járok, este s dőlök le a mellettünk lévő hegy fűjére, lesve a holdat s magammal beszélgetve a múltról, a bánatról, az útról, amit meg kell járjak. Veszekszem magammal, hogy mi értelme a változásnak, amit tervezek, jobb ember leszek e tőle? Boldogabb leszek-e? Nem tudom. Szerintem minden nappal magamnak hazudok, minden perccel, kimondatlan gondolattal, saját magamat sebzem meg, megpróbálva elásni a múltat, ami annyira hiányzik, hogy már fáj. Nem értem miért, én akartam így. Talán ezért is hibáztatom magam, ezért csalódom újra és újra. Mert azt a boldogságot keresem, amit már nem élhetek meg újra, s ha valaki nyújtani is tudná, nem tudom észre venném e, s nem csak a saját bugyuta, mártírkodó gondolataimmal foglalkoznék. Sokat hibáztam. Tegnap eltört a mécses, s majdnem a karom is. Épp szerepjáték után vártam a hazafelé vivő villamost, és képet láttam magam előtt. Éreztem, ahogy elengedi a kezemet, ahogy utolsó újbegyeivel, még szorít, a kétségbeesett, bánatos, szerelmes szemeket… utoljára láttam. Nem bírtam a fájdalmat, mint ahogy most sem, ahogy leírva az emléket újra felidézem a képeket. Sokan vagyunk a teremben, s senki sem látja. Gyenge vagyok, ha rá gondolok. Hajam takarja a küzdelmet, amit a könnyekkel vívok, nem tudom, leszek e még oly erős, mint régen. Öntelt, egoista ember voltam, amikor megismertem, élveztem mások gyengéinek felsorolását, úgy, hogy közben észre sem vettem, milyen gyenge vagyok én magam. Nevetséges mi lett belőlem. Büszke voltam, minden tettemet úgy léptem meg, hogy sose bánjam meg. Mára már ennek mind halovány árnyéka sem vagyok. S vele kezdtem el hibázni, utálom magam.  Nem érdemlem meg, de néha úgy szeretném visszafordítani az időt, annyi éretlen és buta dolgot tettem, annyival többet ér, annyival jobbat érdemel. De ennek már vége, én is elsüllyedtem, mássá kell válnom, hogy ne ártsak magamnak. Még mindig sajog az öklöm. Tegnap a villamosmegállóban nem bírtam tovább a képeket, fel kellett ébrednem s ahhoz egy másik fájdalom kell. Teljes erőmmel vágtam bele a mellettem lévő villanyoszlopba. Természetesen ő nyert. S mégis nevetséges volt, nem éreztem, elnyomta a lelkemben tomboló tűzvihar. Testemnek annyira nem tetszett, úgy nézett ki öklöm középső bütyke, mint egy jól megdagadt pogácsa. Mára már alig látszik, nem méltó fájdalom ahhoz, amit azokban a gyönyörű, zöldes-barna szemekben láttam. Változnom kell, felejtenem kell, mert érzem, megőrülök. Pörögnöm, tombolnom kell, hogy ne érezzek, ne hagyjak időt gondolkozni. Árnyam, bár itt lennél most, de nem vagy itt. Amikor veled beszélek, mindig megenyhül a szédülés, úgy érzem, nem is vesztem el annyira. De a lelkem bolond, s ahogy távozol, lelkembe lassan, mint méreg szivárog vissza a bánat, a fájdalom, a szenvedés. Véget akarok ennek vetni. Talán épp ezért lesz, hogy levágatom a hajamat. Valamit tennem kell, hogy ne hasonlítsak magamra. Talán piercinget is csináltatok, amit mindig utáltam. Nem akarok újra úgy tükörbe nézni, hogy látom magam, s az ő képét, ahogy átkarol. Zárom soraimat, nem bírom tovább írni. Ideje animét néznem. Addig is legalább egy másik ember története foglalkoztat, s nem az, hogy velem mi történik. Nande monai.

Tisztelettel:

Dalamar The Dark