Átlagos napnak indult. A szokásos cselekedetek, izom-összehúzódás, majd az ébresztő óra kábelét kitépve a falból, visszahúztam a fejemre a párnát, mely megannyi szerelmem illatát hordozta magában. Még mindig ott éreztem őket, nem akartam elszakadni az álomtól. Viszont ezek az álmok percről percre egyre groteszkebbek lettek, szörnyetegek nyalták végig, ragyás, nyálkás nyelvükkel arcomat. Letéptem magamról a nagypárnát. Gyűlölöm magam. Igen, így ébredtem. S azt is gyűlölöm, hogy a testembe beépített ébresztő óra együtt szinkronizál azzal, amit kitéptem a falból, de ha ezt kitépném.. többé nem verne, nem látná el testemet vérrel, vele halnék. Gyűlölöm a testemet. A konyhába sétálok, hangos ásításommal jelezve, felébredtem, el az utamból. A konyhaszekrényt kinyitva megleltem, ébredésem elixírét. Megittam egy fél literes citromlevet, majd felöltöztem. Irány a fürdőszoba, fogmosás és lassan, komótosan bekötöttem a bakancsomat. Utálom, hogy fáj a derekam, nem baj, csak azért sem lesz ma rossz kedvem. Az iskolába beérve, osztályfőnököm hisztériája fogadott, ellopták a projektorrt. Pech, nem tud érdekelni, ma minden olyan üres. Dorten meginvitált egy, ilyen barátkozós lapra. Olyan iwiw-szerű. Hát igen, ha az nincs talán most sem olyan állapotban gépelek mint most, talán minden más lenne, talán könnyebb lenne, talán még mindig árnyam ölelne szavaival. Nem így lett. Kint a CBA előtt cimborámtól orozott cigarettára gyújtottam. Lelkemként leheltem ki azt a homályos ködöt, körültáncolta nyelvemet a füst, s én kileheltem, átitatott s elhagyott. Épp úgy, mint megannyian. A teremben ülve, unatkoztam, beszélgettem, majd mikor a terem megüresedett s csak én maradtam egyedül, az egyetlen dolognak hódoltam, ami most igazán boldoggá tud tenni. Nem, nem nosztalgiáztam, az inkább könnyet csal a szemembe, pedig nagyon szeretek. Anime-t néztem. Szeretem ezt a fajtát, az a tipikus vámpíros, bélkitépős, vérrel maszatolós fajta. Amilyen megnyugtatja az embert. Eljött az én időm. Draewelyth nem válaszolt msn-en már, nem is számított semmi, ez az én időm. Szárnyként borult rám a fekete bőrkabát, együtt suhantunk le az AKG lépcsőin s szárnyaltunk bánatosan a villamosmegállóig. Régi cimborámmal találkoztam Balázzsal. Épp olyan mint régen s szintén elégedetlen barátnőjével, de nem annyira mint én, én szakítani jöttem erre a helyre. Meglepődött, majd cigarettával kínált, újra fellélegeztem a szentségtelen, szürke füstöt, jól esett. Reni megjött, szép volt, mint mindig, fekete haja, még ebben a gyér fényben is játékosan csillogott. Együtt sétáltam vele s leültünk, én kabátomat terítettem alá, túl piszkos volt a pad, de le kellett ülni ehhez. Elmondtam a problémáimat s megértett, nem sírt, szomorú volt, de egyet értett s elfogadta, hogy szakítok vele. Jól fogadta, talán nem is érdekelte, nem tudhatom. Emlékszem, ahogy a második villamos eljött érte, kabátom bánatosan táncolt a hat órás szélben, s búcsúként annyit mondtam neki. Nande monai… nem számít.