Alkohol bűze lengte be a kicsiny Commonlands-i tábort, a széthullott hold darabjai halvány fénnyel vetültek a hamuszürke sátrakra. Egy kisebb bűnbanda tábora volt ez, ők voltak, akik a szegény munkások szájából vettél el a kenyeret, gyilkoltak, fosztogattak, s ami a kedvencük volt? Zsaroltak. Egy síró kislány kapaszkodott a kopasz banditavezér lábába, derékig érő aranyszőke haja könnyektől tapadt arcához, úgy könyörgött a vezérnek, aki az oldalán fekve reszkető édesanyját rúgta gyomorszájon.

-         Talpra te szajha! A rohadt férjed, most megtanulja azt, mi a tisztelet, hogy kinek és mikor kell fizetnie a védelemért. – Ekkor még egyet rúgott bele – Azt mondtam: ÁLLJ FEL! – üvöltötte, mint a sakál majd a gyenge nőt ruhájánál fogva az ágyra dobta, a nő már nem tudott beszélni a könnyektől és a fájdalomtól, ruhája rongyosra tépve csüngött rajta. Gömbölyded mellein harapásnyomok, hátán ostor véres emléke.

-         Ne bántsd az anyut, kérlek bácsi, kérlek! – könyörgött a kislány a férfi ruháját rángatva. A férfi hatalmas pofont kevert le a lánynak, aki ettől hátracsúszott a porban.

-         A mesékben mindig a jó győz… - zokogta a kislány összekuporodva.

Meghallván a lány szavait a vezér röhögve támaszkodott neki az ágy mellett álló szekrénynek és úgy szólt hozzá.

-         A mesék csak arra vannak, hogy az ilyen húgyosokat, mint te szórakoztassák. Hallod ezt? Ügye nem. És tudod miért nem? Mert nincs itt a hős, aki megmentsen téged, és a szajha anyádat, a te buta hősöd, csak az álmaidban létezik! – Mondta gúnyosan a banditák vezére, minden szavával újabb nyáltengert zúdítva, majd megszeppent. Két rövidkard szúrta át vállait, egyenesen a szekrényhez szegezve. Sakálként üvöltött a fájdalomtól, az idegen férfi csak mosolygott, és karjába vette a kislányt. Vékony bőrkesztyűje kisimította a síró kislány szeméből az arany tincseket, majd bársonyos hangon megszólalt.

-         Vannak álmok, amelyek valóra válnak. Kérlek, fordulj el, kislány. - Amint letette a kislányt a földre, a kislány magához szorította az ismeretlen férfit. A vékony testalkatú sötételf egy dobótőrt dobott fel a levegőbe.

-         Ki a franc vagy te?! Őrök! – üvöltötte a tolvajvezér. A tőr elérte a dobás csúcspontját, s lassan hullott vissza abba a biztos kézbe, amely a bandita torkába indította útját.  A kislány meggyötört édesanyjához szaladt, s a férfi egy fekete kendőt rakott a hulla arcára.

-         Én csak egy hírnök vagyok. – mondta hidegen, majd a gyenge édesanyához sétált s saját köpenyét terítette rá. – Jöjjenek velem, elkísérem önöket a kikötőbe. – a nőnek nem volt már ereje kérdezni, nem értett semmit, csak azt, hogy követnie kell ezt a férfit. Kiérvén a sátorból a tábor csendes volt, a sátor előtt egy elvágott torkú bandita ült székében, lassan jutottak el a biztonságot adó kikötőbe, de mikor meghálálni akarták a segítséget, amikor a nevét kérdezték, a férfi levetette magát a sziklákról, egyenesen a vízbe. Nem látták őt többé, de tudták, ha bajba kerülnek, ez a férfi ott lesz és senkinek nem fog kegyelmezni, aki az igazság útjában áll.

Hónapok teltek el mióta megszületett a Hírnök, s Freeport megismerte a reményt. Természetesen Lucan D’lere mindent elkövetett az érdekében, hogy ez az áruló negatív szerepet tölthessen be az emberek életében. A politika mindig is jó volt ebben, hogyan mutassák be a jótevőt áruló képében. Mindenki hamarosan megismerkedett azzal a pszichopatával, aki hírnöknek nevezte magát. A vérdíj növekedett, s az emberek féltek. Minden áron megpróbálták elhallgattatni, azokat a szájakat, melyek az igazat szólták, de ez már lehetetlen volt. Titkon mindenki tudta, hogy létezik egy valaki ebben a sötét városban, aki a bajban karon ragadja az áldozatot, s meggyilkolja az igazságtalan vadászt. Ő volt a Hírnök.

Épp forró fürdőt vettem. Nefrit kezeivel finoman kényeztette vállam minden izmát, ellazultam, és átadtam magamat az illó olajak és a két női kéz csábításának. Lassan ürült ki elmém minden egyes apró zuga. Nem maradt benne más csak egy álomkép, egy nőről, aki már úgy hiányzott nékem, mint a sivatagi virágoknak az életet adó eső. De ő sosem jött el, csak álmaimban pillanthattam meg percekre azokat a gesztenyebarna szemeket, a gyémántként fénylő mosolyt s a vöröslő hajat. Ő is megváltozott. Már biztos voltam benne, hogy álmaim nem csupán illúziók, nem fikciók, hisz egy ideál miért változna? Vörös haja feketébe borult, az örökösen ragyogó mosoly is eltűnt az arcról. Emlékszem, régen még a szivárvány minden színében pompáztak ruhái, mára azok is az árnyak szabását követték, egyre sötétebb lett minden s valahogy az álomvilágomra is rányomta ez a bélyegét. Egyre kevesebbet láttam magam emberi bőrben. Az álmaim most már szinte előérzetek lettek, ha valami baj történik, látom előre. Talán ezért láttam azt amit láttam akkor ? Az a világ melyet, olyan szeretettel és áhítattal kerestem megromlott? Vagy már akkoron romlott vala, mikor ráleltem? Lehet e, hogy Flóra iránti lángoló szerelmem tüze volt az, melynek fénye elvakított s nem láttam annak a világnak az árnyait? Egyre több az őrjárat, végre lazítanom kéne. Igen, most végre pihenhetek, Nefrit és a forró, illó olajokkal teli fürdővíz majd minden sebet behegeszt. De valahogy mégis, hiányzik az a lány, hiányzom én magam is. Emlékszem, amikor saját magammal beszélgettem, lehet mások bolondnak gondolnának, ha ezt tudnák, de mégis úgy érzem tanulunk egymástól. Sokban hasonlítunk. Ő is ezerszer hullott a földre és újra és újra felállt. Nem tudtam hinni neki, de nem volt támadó, nem nevezett naivnak. Ő a barátokról beszélt, a szerelemről és az érzelmekről abban a világban, az emberi hibákról, elszomorította saját fajának önzősége, de ami legjobban bánatba bilincselte, az saját bántó önzősége. Ördögi kör, nem lehet valaki úgy ember, hogy más? Hisz én is megváltoztam…

És hirtelen, mint villám csapott belém, miért hiszem, hogy különb vagyok a többi Iksar-nál?

Érzem legbelül az uralkodás iránti vágyat, emlékszem megannyiszor bántottam meg Nefritet rangommal. És hányszor álltam a csatamezőn elégedetten, mikor láttam a csapatom, hogy diadalmaskodik. Ahogy az utasításaimat követve gyilkos viharként söpörtünk végig a banditákon s a vallási fanatikusokon. Büszkeség töltött el, de ez a büszkeség biztos, csak a diadalból fakad? Vagy az uralkodásom miatt? Azért, mert parancsaim gyümölcsét nézhettem? Igen, biztosan ez is benne volt. Nem örülhettem önzetlenül csapatom sikerének, a harcosok kegyetlenül pontos vágásainak, szúrásainak s az előre felállított csapdáknak. Mikor veregettem meg utoljára a vállukat? Mikor ültünk be utoljára egy jó tivornyára, egy ünnepre? Tudom már… a születésnapomon. Már elvárom a teljesítményt, s nem díjazom. Talán még mindig jó vezér vagyok? Nem érzem, hogy megérdemelném ezt a pozíciót. Pikkelyes ajkam lefele kezdett indulni, hangos, bánatos sóhaj hagyta el számat. Lassan lecsúsztam a kádba, egyenesen a vízbe, orrom alig lógott ki. Szememre fátyolként terült az a vékony hártya, amivel kristálytisztán láthattam a víz alatt. Hát ez a víz enyhén olajban úszott, sárgás olajcsíkokon keresztül figyeltem a lányt, aki mosolyogva nyomott csókot az orromra, majd levetvén magáról az ezüsttel kimívelt bordó selyem köntöst előtárta csodaszép mezítelen álomalakját. A sötételf hajadon, bársonynál finomabb bőre megcsillant a gyertyák fényében, vörös szemeit szerelmesen mélyesztette bele víz alól figyelő szemeimbe. Lassan csúszott be mellém, hogy a víz ne folyjék be az orrom üregén. Gömbölyded mellek simultak sárgás mellkasomhoz. A pikkelyek majd páncélkeménységűek voltak, mégis éreztem azt az érintést, ahogy kezével lassan végigkarmolta izmos lábaimat. Feljebb csusszantam s derekát átkarolva megcsókoltam. Percekig küzdöttünk, igazi háború volt s a fegyverünk a csók volt. Azok a formás combok, ahogy körülöleltek úgy éreztem, ott halok meg, majd mikor az a gömbölyű feneke lágyékomhoz simult, már tudtam, rég meghaltam. Nem voltunk némák, igazi banshee-ként sikított az éjjelben Nefrit, ahogy igazi koncertet adtunk a szerelem oltárán áldozva. Erőtlenül feküdtünk egymás mellett a már langyos vízben. Nefrit lassan, csábosan mászott ki a vízből, majd még utolsó csókot lehelve ajkamra magára öltötte köntösét és a kisétált. Csodálatos látvány volt, ahogy kacérkodva lengeti csípőjét, telhetetlen nőszemély. Épp elszenderedtem volna a forró vízben mikor hirtelen felvillant valami és a kép elsötétült. Köd mögül néztem a jelenetet, ahogy egy fiatal Erudita lány sétált végig Észak-Freeport utcáin. Illedelmesen köszönt az alkimistának, majd miután megvette, amire szüksége volt elindult a varázsló torony irányába, tanonc lehetett. Úgy gondolhatta, hogy levágja az utat, ne kelljen ilyen sok komponenssel rohangálnia, nehezek is voltak és mégis kényelmetlenül érezhette magát, hogy cipekednie kellett. Így érezhetett, mikor befordult abba a bizonyos sikátorba. Amikor megpillantotta maga előtt a két Trollt már, sejtette hogy nem jól döntött, de mikor megfordult egy Ogre állta útját. A lány próbált varázsolni, de hiába paralizálta le az ogrét, nem tudott elbánni a két Trollal. Ezek az álmok egyszerre kegyetlenek, és segítőek. A jövő egy útja. Végig kellett néznem, ahogy a torllok feldarabolják a lányt, és egyenként szopogatják le a húst annak újáról. Hallottam a cuppogást, ahogy a hegyes fogak között keservesen táncoltak a lány húscafatjai. Ismertem a helyet, s tudtam órák kérdése és bekövetkezik az, aminek nem szabad.  Felpattantam s mezítelenül rohantam be mesterem régi lakhelyére, amit most is tiltott részként kezeltem, még Nefrit személyének is, pedig ő már lassan együtt laktunk. Gyorsan bőrnadrágot, csizmát és selyem inget húztam. Az ajtót kulcsra zártam, majd a varázskövet megdörzsölve kivetettem magam az ablakon. Egy sötét utcába siettem, ahol két vékonyfejű buzogány várt már rám. Ezüst fejük csak úgy csillogott a széthullott hold több ezernyi sugaraiban. Vékony alak suhant át az utcákon, léptei nesztelenek, minden mozdulata oly gyors volt, mint a villám. A hírnök útra kelt.

Aida száját húzogatva nézegette a mesterétől kapott listát.

-Béka farcsont

-Froglok koponya

-Csecsemő macska szíve

Még csak eddig olvasta de már a fejét rázta.

-         Lehet, hogy inkább kisállat kereskedésbe kellene mennem az alkimista helyett? Ki fognak ott röhögni ezekkel… - mondta méltatlankodva a fiatal Erudita lány.

Keménytalpú bőrszandált viselt, léptei halkan ugyan de visszahangoztak az utcán. A fiatal varázslólány elbambulva figyelte a vörösen fénylő csillagot, mely szokatlanul gyorsan ment végig az égbolton. Belépve az alkimistához, ezer fajta illat csapta meg orrát. Hozzászokott már a furcsa szagokhoz, de most mégis elfintorodott. Jó félóra keresgélés után megtalálta a szükséges komponenseket és fizetve továbbállt.

-         Úgy nézek ki, mint egy jól megrakott szamár – sóhajtotta maga elé szomorúan. – ha így meglát egy fess férfi, még pénzért se akarna megcsókolni… nem is beszélve arról, hogy a köpenyem teljesen beszívta azt az orrfacsaró bűzt! Istenem, napokig moshatom, mire újra menta illatú lesz – ajkát lebiggyesztve sétált végig az utcán, míg nem talált egy csábító rövidítést.

-         Ha itt levágom az utat, legalább tíz percet spórolok és még a fél város se rajtam fog röhögni! – újra elmosolyodott és nekivágott az útnak. Nem telt bele öt perc és máris két vérvörös szemű Troll-t látott, úgy gondolta visszafordul, nem tetszett neki, ahogy ránéznek, de már késő volt. Megfordulva egy Ogre lökte őt a földre.

-         Hova, hova kisasszony? Veszélyes ez a város ilyen késő este egyedül, nem gondolod? – kacagott az ogre, rálépve a lány hasára.

-         Én… én csak. Nem akarok bonyodalmat! Nincs nálam pénz! Itt van a karkötőm, tietek lehet, meg a nyakláncom! Csak kérlek, engedjetek utamra!

-         Nem úgy megy az kisasszony. A lányok éhesek ott mögötted. – mutatott a Trollokra a gigászi Ogre.

-         Az ékszereimből jóllakhattok, nem kell semmi erőszak! Odaadom őket!

-         Tudod, van sokkal finomabb és megfizethetetlen. Az erudita hús. Ha egyszer megkóstolod függője leszel. Nem tudom mihez hasonlítani, meg kell hogy kóstoljalak.

A lány ekkor felsikított és megérintve a férfi lábát a férfi kővé dermedt. Próbált kikászálódni az Ogre talpa alól, de reménytelen helyzet volt, a Trollok pedig csak közeledtek. Ekkor egy árny suhant át a tetőn, a Trollok megtorpantak. Hangos, szónoki beszéd törte meg a félelmetes csendet.

-         Árnyak rejtik minden léptem. – ekkor az alak újra átsuhant egy másik tetőre. Fekete, lebegő palástja kísértetiessé varázsolta az alakot. – Kezem az igazság ostora. – Az árny némán suhant le a magasságból, egyenesen a Trollok és a lány közé. – Új korszak eljövetelét adom néktek hírül. – lassan lépkedett a Trollok felé, akik megpróbálták felmérni az erőviszonyokat. Az alak vékony volt, szinte már törékeny, nem látszott nála fegyver, s hozzájuk képest kifejezetten alacsony volt, mégis az a magabiztosság, az a hang… valahogy rettegéssel töltötte el a Trollokat, úgy érezték az egyik sötét árnyék kelt életre, hogy magával ragadja őket abyss mélységes mélyére. Nem engedték, hogy befejezze a monológot, dühödt kiáltással az egyik nő egy fejszét hajított, egyenesen az alak fejét célozva. A fegyver centikre a férfi feje előtt megállt. A Troll szemei elkerekedtek, majd egy süvítés hallatszott s egy hangos reccsenés. A nő letérdelt. Érezte, ahogy saját vére patakzik, egyenesen saját ajkába. Lassan a homloka felé nyúlt, de keze megakadt, a saját fejszéjének nyelénél. Halk puffanás, és az egyik útonálló már a por mocskában feküdt. Mikor meglátta pórul járt társát, a másik futásnak eredt, de nem járt sikerrel. Az idegen gyorsabban futott, mint bármilyen lény, amivel eddig találkozott. Minden mozdulata egy igazi ragadozót tükröztek, s egyszer csak maga előtt látta.

-         EZ LEHETETLEN! – üvöltötte és előrántotta kardját. Megpróbálta keresztül döfi a férfit, de az csak ráfeküdt a penge lapjára s végig pördűlt egyenesen nő mellé. Ott egy gyors mozdulattal eltörte annak térdkalácsát, majd hátraszaltózott, vissza a nő elé.

-         Dögölj meg! – kiáltotta a bandita fájdalmában, majd eldőlt, nagy nehezen felküzdte magát fél térdre. Ekkor szinte már kecsesen odasétált az árny és kiverte a nő fegyverét, annak kezéből.

-         KI A FRANC VAGY TE?! – kérdezte a Troll  könnyeket eresztve törött térdének fájdalmától.

-         Én? Én csak egy hírnök vagyok. – felelte az alak, majd egy gyors mozdulattal kitörte a nő nyakát.

Aida reszketve nézte végig a jelenetet, próbált menekülni, de a mágia szorosan tartotta a testet. Az idegen oda sétált.

-         Ne félj, nem akarlak bántani, azért jöttem, hogy segítsek. – De te gyilkos vagy, egy pszihopata!

-         Ez az, amit a legfelsőbb úr akarja, hogy tudj. De mit gondolsz? Szerinted a megmentőd egy kegyetlen gyilkos, aki ártatlan civileket öl? Nem, nem az vagyok. Láttalak az álmomban, láttam, ahogy végeznek veled s nem féltem cselekedni. Nem eshet bántódásod. – megnyugtatón letérdelt a lány feje mellé és megsimogatta annak arcát. – Meddig tart a paralizálás?

-         Ha nem szűntetem meg, még egy negyed óra. – válaszolta az erudita remegő hangon.

-         Az pont elég lesz.

-         Elég? Mire?

-         Az igazságtételre.

-         Mégis mit tervezel vele? – Az erudita felvonta szemöldökét és úgy nézett a férfi csuklyája alatt lapuló mélyvörös szemekbe.

-         Paralizálva kellemetlen úszni, nem de? – mosolygott a lányra a sötételf.

-         De, minden bizonnyal – nevetett a lány, majd megveregette az Ogre lábát. – Nincs kedved leszedni rólam ezt a mamutot?

-         Dehogynem persze. Te pedig siess a mesteredhez, szedd össze ami kell és mond el, hogy találkoztál a hírnökkel, meg akartak ölni és ő megmentett. – mondta és nekifeszült, eldöntötte és karjaiba kapta az Ogrét.

-         Mi lesz veled? Ha meglátnak az őrök biztosan, végeznek veled, mindenki egy olyan alakot keres, mint te.

-         Nem fognak meglátni. – csillant meg a mosoly a csuklya mélyéről.

Csak ültem kint a kikötőben, ott, ahol napközben Renny Palvat szokta a kollekciókat gyűjteni, és néztem, ahogy az ogre lassan süllyed el a sós tengervízben. Mikor többé nem láttam azt a zöld, bánatos arcot rejtőzködve hazaindultam. A fegyvereim újra elrejtettem, felmásztam az ablakba s levetettem a ruhákat. A követ újra megdörzsölve a megfelelő varázsszót kiejtve ott álltam a tükör előtt és csak bámultam egyenesen azokba a sárga szemekbe. Kezdtem úgy érezni, elveszítem a valóságérzetemet. Mivel vagyok több a gyilksoknál, ha én is kérdés nélkül végzek velük? Én is csak egy vagyok közülük, nem számít, hogy miért ölsz, a gyilkosság az gyilkosság. Kilépve az ajtón, a szobámba siettem, ahol már Nefrit várt, s ahogy gondoltam kérdőre vont. Miért nem nyitottam ajtót, vagy legalább miért nem jöttem ki, miért van az, hogy mindig órákra eltűnök, miért vagyok ilyen titokzatos. Szerencsére elaltattam kíváncsiságát, azzal, hogy meditáltam, a jó gyilkos lélekben is testben is tökéletes. A lelked tisztaságához vezető út a meditáció. Ezt felfogta, na de a titokzatosság? Mi mást imád egy nő, ha nem azt, hogy párja titokzatos, izgalmas, és ha a veszekedéseket érzéki szeretkezéssel csillapítja? Én se tettem másképp. A lányt megmentettem, és végre pihenhetek, azzal a nővel, aki szeret. A baldahin rejtekén cinkosan süt le rám a hold, egy nevet suttogva, annak a nőnek, álomnak, angyalnak a nevét, akit soha sem érhetek el, aki sosem fogja megtudni, hogy létezem és azt, hogy ő az, akiért szívemet bármikor odaadnám.