II. Visszatérés Mélysötétbe

Saját veresége börtönében,

Visszavonult mélysötétbe,

Ahol a lázadó törzsek oldalán,

Nem rettent meg hallatán,

Hogy akár több száz évbe telik,

Míg belőle kardforgató válik.

Így lett ő a fegyvermester,

S már tudja, ki mer, az nyer!

Teltek, múltak az éves a sötétben,

S ő megerősödött az edzésben.

Nem telt bele ötven esztendő,

Hogy egy kis alakulatban legyen vezető.

Vad csatákat vívtak odalent,

A halál szagától, soha meg nem rettent!

Apja két kardja bosszúra szomjazott,

Több tíz drowra hozott kárhoztat!

Egyszer eljött a végső ütközet,

Ahol lemészároltak, kölyköt, férfit s szüzet.

Egy erődért dalolt a véres penge,

Gonosz dala zengett a végtelenbe.

Aznap ébredéskor már hivatta a vezér,

S érezte már, vér fog száradni kezén.

Rábízta a tizedik osztagot,

Kik támogatták a fő csapatot.

Óriáspókok s rémálmok hátán küzdtek,

Úgy hitték mindenkit legyőztek,

De elmenekült egy árnytáncos a gyáva,

Így taszítva a győztes sereget halálba.

Hírül vitte Veldruinba, hogy elesett egy őrszem,

-Nem maradhat mélysötétben ekkora szégyen!

Mondta a bősz királynő, hősünk kegyetlen anyja,

Kinek kezétől hullt halálba a fiatal drow apja.

Hisz nem győzhette volna le más,

Csak a szerelmes csók s halálos árulás.

Pókalakú tőr döfte át szívét,

Pokolba taszítva hősszerelmes hívét.

Ez a kéz intette a sereget csatába,

Ez a kéz sodorta volna fiát halálba.

Indult is a roppant fekete drowsereg,

Léptükkel törtek fel, földet, sziklát, jeget.

Büszke pókok erős hátán nyargaltak tova,

Gyilkos hálót szőtt az isteni potroha.

Hatalmas feketés-zöld testük árnyként suhant,

Tudták aznap vacsora lesz, végtelen vérzuhany.

Mögöttük talpon a páncélos hadosztály,

Rettegve nézte őket a sötét, sziklás táj.

Rákozott páncéljuk bőrként simult rájuk,

Büszke lehetett rájuk, rettegett hazájuk.

Hátukon keresztbe nehéz kardok vártak,

Hogy szolgáljanak uruknak a kegyetlen halálnak.

Pengéjüknek éle, mint kés a vajon,

Hatolt át élőn, bűnösön, ártatlanon.

Hófehér hajukat dacosan felkötve vonultak,

Elit serege voltak ők honuknak.

A pókok hátán kegyetlen papnők ültek,

Istennőjük haragjával, mindent pokolra küldtek.

Így vonult a felkelők ellen Veldruin serege,

Ily képben jelent meg a lázadók végzete.

Hősünk is oda halt volna rég,

De maradt vele még egy marék,

Az ellenállók közül, kik megmenekültek a végüktől,

Felszerelésekért küldték őket el őrségükből.

Vissza a régi elhagyott településre,

Nem tudhatták, elmentek s megjött Veldruin meglepetése.

Felsorakozott a had, sötét gyűrűbe zárva,

A sebzett erődöt, a jelre várva.

Meg is jött a jel, Valsharess képében,

Megakart fürdeni a lázadók vérében.

Keserves csatát folytattak a védők,

Hiába várták, nem jöttek megmentők.

Elesett az erőd, s a védők mind egy szálig,

Igazgyöngy könnyekkel szálltak a halálig.

Mert amint a királynő karját kinyújtotta,

A támadó sereget, gyilkolásra sarkalta.

Nem maradt ott élve, se gyermek, se nő,

Nem lett rabszolga semelyik felkelő.

Küzdöttek ők, vérük utolsó cseppjéig,

Félelem nélkül, harcoltak ők végig.

De hiába a büszkeség, hiába a tudás,

Nagy volt a had, s végtelen rombolás,

Volt, mit maguk mögött hagytak,

Könyörületet senkinek sem adtak.

S az elesettek vérén, híztak meg a pókok,

Hercegnőjüknek nem adhattak a látványnál szebb bókot.

S a maroknyi csapat, nem volt több két tucatnál,

Ekkor keltek át az obszidián szorosnál.

Két napba telt, míg a múlt romjaiból visszatértek,

De nem találtak mást, csak nyomát a végnek.

Volt, ki gyermekeit, volt ki szerelmét siratta,

Nehéz kövekkel, eltemetvén, sírfára íratva,

„Büszkén haltak ők oda, mind harcos én gyermek,

Nem kértek ők, soha, senkitől kegyelmet.

Bosszújuk, a síron túl is követi majd a népet,

Azt, mely elszakítva családjuktól hozta a véget.

A pókistennő kegyeit élvezzék ki mostantól,

S egyszer mind együtt lehetnek családostól.”

Hősünk szomorúan nézte bajtársait,

Nézte, ahogy temetik, boldogságuk romjait.

Mindenkit elveszítettek, ki nekik kedves volt,

S bosszút kívántak, ekkor ő így szólt.

-Sajnálom társaim, hű barátok, de távozom,

Úgy érzem, innentől ez már nem az én harcom.

Visszatérek a felszínre, hogy apám nyomdokaiba lépjek,

Hogy ezzel a kulccsal - Mutatta fel ott – haza térjek.

Vár reám apám háza, s tőle kapott emlékei,

Tán egymásra találnak most gyermekei!

Tudom, sokan most nehezteltek reám,

Nem lehet vezérem a düh, de mielőtt mennék ám,

Kérlek, fogadjátok meg nékem, nem lesztek gyengék,

S hatalmas sereggel, döntitek romba a királynő tervét.-

Ekkor kezét nyújtotta neki, mind hű harcos társa,

Értették, új út vár reá, ez nem az ő halála.

Tudták mire kérte őket, de elméjükben téboly,

Nem járt más abban, csak a bosszú s hogy: Gyilkolj!

Együtt tértek még vissza a régi őrhelyre,

Onnan nézték, ahogy a férfi elindul a fényre.

Fejüket rázták, nem értették szívét a fiúnak,

Miért lehet az, hogy ő apja emlékében kutat.

Hiába minden, ők nem ismerték apját,

S tőle sosem hallották sötét titkát.

Sokan az ő cipőjébe járva érkeztek ide,

Oda lett mágiájuk, s azt hitték vége.

Ekkor menekültek, a rabszolgaság elől,

S tanulták meg a kardozást, az őrmestertől.

Ő volt az akit, a Valsharess száműzött,

Régi szeretője volt, kit a fogasra tűzött.

Sereget szervezett, a kihullott Faernekből,

Így mászott ki, a kínzó ketrecből.

De hiába már ez az egész, teste széttépve,

Elérkezett a végpont hosszú életébe.

Tömegsírban hevert, nehéz kövekkel hintve,

Egyike volt, ki a hercegnő kezétől lett halálba intve.

Büszkén harcolt ő, a bástya fokán állva,

S nem számított háta mögül, a mérges halálra.

Egy pók volt, ki őt bekebelezte,

Mérgével testét, finom porhanyóssá tette.

Nehéz kardja, porba hullott vala.

A póknak ő volt, az utolsó vacsora.

Mert testvére a vezérnek, kardjával potrohát metszett,

Ez volt az, ami neki felettébb nem tetszett.

Körbejárt a halál, vad, tűző táncot,

Sosem lát az ember, ily boldog románcot.

Ahogy a sötétség és a halál, szerelmes táncot roptak,

A drowok, sötét ajkára, örök kárhozatott loptak.

De visszatérve hősünkre, ki gondolkodóba esve,

Egyre-egyre, csak a közelgő fény leste.

Alakok bontakoztak ki a fény takarásából,

Banditák várták, a közeli tanyáról.

Nem sejtették, hogy milyen barlangba tévedtek,

Mikor meglátták őt, sokkos csendbe révedtek.

Nem láttak még, ilyen teremtményt a földön,

S agyuknak nem ment így, hogy gyorsan pörögjön.

Hősünk agya viszont éles, mint a borotva,

Négy bandita feje hullott tátott szájjal a porba.

Nehéz zubbonyukból elemelé az érmét,

S bár halálukba nem lelte kedvét,

Mégis halvány mosoly fagyott az arcára,

S megvakulva hullt térdre annak dacára,

Hogy több emberöltőt ott élt meg a fényben,

S most újra tapicskol a sötétségben.

Oda lett néki szeme szép világa,

Oda lett néki, de lassan a homályban,

Meglátta a holdat, a vakító ezüstöt,

S szépen lassan pár fa is testet öltött.

Napról napra élesedett vörös szeme látása,

De mindennél tisztább volt látomása.

Vissza kell térnie, apja ódon házába,

Ott várja majd őt, Derek, hű társa.

Elindult hát, mikoron már az éjjelt megszokta,

Úti batyuját, fekete köpenyére akasztotta.