Lassan, támadtak fel a vérvörös, első napsugarak. Lágy szellő járta körbe arcunkat, miközben egy forró csókkal éltettük tovább, elviselhetetlenül perzselő szerelmünket. Ahogy néztem a felkelő tűzgömböt szomorú sóhaj hagyta el a csóktól még nedves ajkaimat, eszembe juttatva, hogy ma minden kezdődik elölről, s hogy most először, sok idő után újra… öregedtem egy napot. Furcsa érzés volt, eddig megszoktam az időtlenséget, az impavidus vita rejtett csodáját. Tegnap még áthatott ez a csoda, s most egy napra szertefoszlott. Fenyegetően suttogtak a szelek, gonosz, kegyetlen szavak záporoztak esőként elmémbe. Kegyetlenül vésték bele agyamba az igazságot. Gyilkolnom kell. Újra és újra, míg el nem jön a végítélet. Wiky észre sem vette, azt a szomorú mosolyt az arcomon, azt a bánatos könnyet, mely reményvesztett szűzként vetette magát alá a mélységbe. Lassan felálltam, s Wiky rám nézett.

-          Indulunk szerelmem? – kérdezte meglepetten a lány.

-         Igen, itt az idő, hogy kipihenjük magunkat. Este el kell még ezt azt rendeznem. – hangom, mint az acél, fagyosan hidegen és szilárdan csengett Commonlands reggeli csendjében.

Wiky egyet értve, kezemért nyúlt. Felhúztam, majd újra ajkon csókoltam. Mikor ajkaimmal az övéét érinthettem, úgy éreztem, boldog vagyok. Ez az érzés, illetve inkább ennek a hiánya sodort engem erre a végtelen útra. Sosem volt senkim, nem értett meg és nem is próbált megérteni senki. Ezért öltem először. Emlékszem kristálytisztán arra a napra, amikor a bűn vérvörös ösvényére léptem, nem is olyan rég… körülbelül nyolcszáz éve. Már nem is számolom a napokat, hisz a pillanatokban élek s minden pillanatban a következőért küzdöm. Más idők jártak akkor, még fiatal voltam és túl lobbanékony. Akkor volt az első nap, amikor meghallottam a fenevad hívását. Épp egy ember nővel feküdtünk a tengerparton. Lindseynek hívták, emlékszem. Nőhöz képest elragadó volt, szép, intelligens és érzéki szerető. Mi más kellett volna nekem? Ezt sokan kérdezhetnék, de a válasz teljesen egyszerű, mégis senkinek nem jut még az eszébe ilyenkor. A hűség. Ez volt, ami hiányzott a kapcsolatunkból. Én az életemet is neki adtam volna, de ő újra és újra megcsalt. Ő azzal indokolta ezt, hogy még fiatal, alig volt 17 éves és én is akörüli lehettem. Akkor ott a tengerparton, egy szeretkezés után közölte velem, hogy vége. Nem tudja tovább nézni a szenvedésemet, és inkább elhagy, mintsem kínozzon. Ő még élni akart, élvezni a testét s másokét is. Ekkor támadt fel bennem a fenevad. Hazug szavaival elborította elmémet, megmutatva azt az ösvényt, amelyiket járva a fájdalom elmúlik. De nem múlt el. Egyre erősebb lett s én egyre többet gyilkoltam. Kezdve Lindsey-el. Szinte még érzem annak a fiatal női szívnek a lüktetését a kezemben, látom magam előtt azokat a gesztenyebarna, szemeket s a néma sikolyra nyíló, cseresznye vörös ajkakat. Miután kitéptem a szívét, elevenen felfaltam, a szívét is… őt magát is. Csak a csontokat hagytam, amik még mindig megvannak, az ágyamat díszítik. Persze az óta már sok női koponyával gazdagodtam, de nem ilyen okból. Nem tudom igazán, de az óta sosem érzek lelkiismeret furdalást, ha ölnöm kell, legyen az nő, vagy éppen gyermek, valószínűsítem, ezért kötetett meg az a szentségtelen paktum is. „Áldott az ember, aki ellen áll a kísértésnek” nem találkoztam még ilyennel. Nem létezik, nem is lesz soha. Épp ezért gyűlölöm őket, mind egy szálig.

-          Hajózzunk, vagy menjünk a városon át? – töri meg a szemem elé tárult múltat Wiky simogató hangja.

-         Menjünk gyalog szerelmem, most nem tudnék elviselni egy hajóutat. – válaszolok, a lehető legkedvesebb hangomon, egy félmosolyt eresztve a druidára.

      Nem telik bele sok, s már ott is vagyunk Nyugat-Freeport kapujában. A nagykapu sárkánypofaként tárul ki előttünk s szippant magába. Wiky fellelkesül, meglátja az istállót és már oda is, rohan, körbeugrálni a lovakat. Imádja az állatokat, bevallom a lovakat én is, szeretem. Nemes állatok, fejüket mindig büszkén szegik és nem olyan idétlenek, mint a szamarak. Egyszer volt egy szamaram, de nagyon csökönyös volt, feldühödtem és megettem. Sajnos ez nem volt egyedüli eset, le is tettem hamar a szamarakról, olcsóbb a kikötői étel. Én is a lovakhoz érek, látok is egy nagyon szép, melegszemű, barna kancát. Eljátszom a gondolattal, de mikor megtudom az árat, össze is töröm a játékot, kitörlöm az emlékezetemből. Örülök, ha bármit ki tudok most fizetni, nemrég tataroztam a lakást, és már megrendeltem a törtgránitot, az újabb munkálatokhoz. Persze most nem engedem, hogy szétverjék a házat, amíg Wikyvel ott töltjük a kis szabadságunkat. Otthon ledőlünk a puha ágyunkba, kicsit nyirkos a szoba, ezért befűtök a kandallóba. Nemsokára boldogan pattog a tűz, hőjével hamarosan átjárja a nem túl nagy szobát.

-         Kyrie, Ignis Divine, Eleison. – mormolom a szavakat, miközben az alakuló parazsat kémlelve levetem magamról a maradék ruhát.

Mikor végeztem a vetkőzéssel és látom Wiky már oldalára fekve várja, hogy átkaroljam és áttérjünk az álmok színes mezejére, rakok még a tűzre. Iszom egy kupa vizet még, nem tudok szomjasan aludni. Akkor mindig felébredek, és vízért kajtatok. Nem szeretném felébreszteni ezzel a badarsággal Wiky-t ezért inkább most iszom gyorsan. Befekszem a lány mellé, átkarolom, ő a kezeimet a melleire helyezi. Forró bőre kellemes tapintású. Nemsokára már máshol járunk, elnyom minket az álom. Álmomban újra megjelenik előttem a sötétség sápatag angyala. Fekete szárnyaival magához ölel, szavaival szinte már ajkamat érinti, olyan közelségből beszél hozzám. Nem tetszik neki, hogy felrúgom a paktumot a nőért. Szerinte, jobbat, kegyetlenebbet és szebbet érdemlek… őt. Legbelül kinevetem, de csak hátra lépek tőle. Szánalmas, amikor egy nő próbálkozik. Hajának göndör fürtjei lágyan táncolnak a képzeletbeli szellőben. Vörös szemeinek kísérteties fénye megtölti a végtelen teret. Gyönyörű látvány, de olyan emberi. Megnyugtatom, hogy a paktumot nem rúgom fel. De ezen túl kevesebb lesz az általam megszerzett ártatlan lélek. A nő természetesen dühös és fenyegetőzik. Valamilyen kulcsról beszél nekem, nem értem a szavait, de nem is igazán érdekel. Minden fenyegetése lepereg rólam. Sosem féltem a halált, sosem rettegtem ezt a nőt. Ő is tudja, de őrülten ragaszkodik hozzám. Talán azért, mert belémszeretett, talán azért, mert rengeteg hatalomra tesz szert általam, de az is megeshet, hogy csak úgy hobbyból. Mint ahogy egy gyermek ragaszkodik egy kisállathoz. Mióta Wiky-t megismertem tudom, nem létezik olyan, hogy gonosz. Csak olyan, hogy rossz. A gonoszt egy jó tett, egy pozitív érzés már megsemmisíti. De attól még bárki tehet rossz tetteket, és persze ezt halmozhatja is. Már közeleg az álom vége. Megérzem. Mindig akkor tör rám, a gonoszságról való elmélkedés, amikor közeleg a vég. Persze mint máskor is, most is meg kell állapítanom, hogy rossz úton közelítettem meg a kérdést. A lényeg a bűn.

        Ekkor felébredek. Estefelé jár már az idő, Wiky nincs mellettem. Egy selyem köntösben sürög-forog a lakásban. Sült hús illata csapja meg az orromat, egyből fel is ülök. Wiky egy tálcán hozza nekem a finom húsokat, két jókora szelet kenyérrel. A kenyér lassan magábaszívja a hús finom, fűszeres levét. Imádom. Jóízűen vacsorázunk meg, ekkor kopogtatnak az ajtón. Az egyik őr az egy csuhával és egy obszidián maszkkal. Odaadja nekem, s Wikynek is elmagyarázom, hogy egy nyomozásban segítek. Gyűlölök hazudni neki. Bocsáss meg uram ezért. Az őr előtt szaglászni kezdtem a cuccot, természetesen érzem a több napos csatornabűzt és a saját, jellegzetes izzadtságszagomat. Megnyugtatom az őrt, tudom ki a tettes. Én sem unalomból vettem ezeket magamhoz. A régi társam az, aki csak úgy hívja magát Az Atya. Mindenki hallott már róla, ő Freeport másik mumusa, az öntörvényű gyilkológép. Obszidián maszk alatt járja a várost és a szerinte bűnösöket, megnyúzza és egy zsákba csavarja őket, ami tele van az ő szent sójával. Az áldozatok általában belehalnak a fájdalomba, de ha szerencséjük van még előtte, elvéreznek. Tőle tanultam az igazság nyelvét, amit olyan szívesen használok bűnbocsánatért. Persze senki sem hallgatja meg, de ezen a nyelven énekelt Wiky is, emlékszem és még mindig elkábulok, ha csak visszaemlékszem. Az öregharcosra ma rákacsintott a szerencsétlenség, kancsal csillaga. Tudom, hol tanyázik, és mivel érzem az őrön kívül több féreg illatát is a köpenyen, azt is tudom, hogy már vár engem. Tudja jól, hogy rá fogom húzni a balhét. Az őr elviszi a tárgyakat, a templom ki akarja állítani, a gyilkos fejével együtt. Miért is ne? Kapnak egy gyilkost, azok a vérszomjas kis szemetek.

-         Veled akarok jönni! – mondja Wiky remegő hangon. Égkék szemeiből aggódás fájdalma érződik.

-         Kérlek, maradj itthon. Megannyi szörnnyel fogunk még együtt megküzdeni, de ez most az én harcom. – megszorítom remegő kis kezeit, ő ráfog az enyémre a hüvelykujjával.

-         Vigyázz magadra szerelmem, nem akarlak elveszíteni.

Elmosolyodok, majd csókot lehellek a még remegő ajkakra. Látszik rajta, hogy nagyon félt engem. Felöltözöm. Magamra veszem a legjobb páncélomat, majd magamhoz veszem a legerősebb méreggel preparált tőreimet, ezek az iker tőrök mindig kihúztak a csávából. Fájdalmas búcsút veszek Wiky-től majd, kitárul az ajtó. Ideje játszani… Ki a jobb gyilkos?