Levetettem magam, egyenesen egy kéttagú csoport közepébe. Nesztelen suhantam lefelé, miközben tonfáim kegyetlen ütést mértek az alattam levő két alakra. Egyikük válla hangos reccsenéssel tört szilánkjaira, a másik éberebb volt, és fegyverével hárítani tudta, a fentről érkező ütést. Mire a földre érkeztem, ő már kigurult oldalra, míg magára hagyott, sérült társa fájdalmában felüvöltött… ettől dühbe gurultam. Éreztem az adrenalint, ami villámként cikázott szerte szét az ereimben, tudtam ez a nap emlékezetes marad számomra. A sebzett alak egy ratonga volt, amolyan patkányember.  Törött kezét fájlalva bal, a bal kezében tartott tonfával reménytelen csapást próbált bevinni ellenem, s hogy még izgalmasabb legyen társa hátulról szintén megtámadott. A hátam mögül támadó sötételf hajadon dühösen üvöltött fel, mikor én a szúrása elől mellészökkenve, egy szépen csavart rúgással a ratongának tereltem. Mindketten meglepődtek  s mikor nagy sebességgel találkoztak, a porban találták magukat.

Mielőtt azonban felkelhettek volna hangos szívbeszúró reccsenés közepette a nő koponyája a napvilág elé tárta tartalmát. A sokkolt patkánnyal már nem is foglalkozván tovább indultam. Az arénában mindenhol küzdő lények és sebesültek voltak. A fegyverek suhogása gyilkos muzsikát varázsolt, én is beálltam a zenészek közé. Egy nálam két fejjel magasabb ogre állt előttem, kezében egy hosszú, acélgyűrűkkel megerősített bottal. Szemöldöke helyén rozsdás szögek sorakoztak, s szájából két, félelmetes agyar vicsorgott rám. Asaf volt, a második osztag vezetője. Mindig is engem kóstolgatott, s most, ahogy a vérbennforgó fehér szemek szinte felnyársaltak engem, tudtam, ma csak egyikünk hagyhatja el élve ezt az arénát. Hosszú botját lábsöprésre irányította. Más helyzetben rátapostam volna a botra, de egy majd kétszáz kilós ogréval szemben ez nem tűnt a legésszerűbb taktikának. Inkább átvetettem magam a bot felett, s a jobb kezemben lévő tonfával teljes erőmből könyökön vágtam. Nagyot csattant a fegyver, amint a kemény csonthoz ért, de még nagyobbat a bot, mely visszatérve találkozott a hárító bal kezemben szorított tonfával. Hiába védtem a támadást, oldalra söpört, s Asaf megpörgetve a botot gigászi erővel a térdkalácsomra csapott. Éreztem, ahogy a lábam összecsuklik. Törött térddel gubbasztottam előtte. Két, oszlopnyi karja, s benne a bot az ég felé indult, hogy onnan, igazságosztóként csapjon le rám. Éreztem, gyorsan cselekednem kell, úgy tettem. Asaf botját eldobva, fájdalmasan görnyedt össze, lágyékát szorongatva, melyet egy acéltonfa vértől csöpögő masszává változtatott. Óvatosan felálltam, mint Iksar, képes voltam rettentő sebességgel regenerálódni, ami sok energiát nyelt el persze tőlem, éreztem, ahogy helyrejött a térdem, hogy nem telik bele sok idő és akár futni is tudnék. Egyik szép, hosszú szögét kitépve szemöldökéből a halántékára tettem, ő csak reszketett a fájdalmában, de nem akartam fél munkát végezni. Egy pontos és gyors csapás volt csupán és az ogrét utolsó leheletével elhagyta a szentséges Vis Vitalis. Körbetekintvén láttam, hogy Asaf osztagából három, bátor, lándzsás ember rohan felém, mindegyiküknél vörös bolyhos lándzsa. Eltettem tonfáimat és lábammal levegőbe rúgtam, a földön heverő botot, majd a levegőben elkaptam és megpörgettem. Kecsesen cikázott a fegyver, démoni táncát két karom tökéletesre csiszolta. Bagoly huhogásához hasonlító hang áradt ki a botból, mikoron oly gyorsasággal cikázott, amit még a villám is megirigyelt volna. A három lándzsás körbe zárt, s sejtettem mi következik. Kifinomult támadás volt az első mozdulatuk. Jól összehangoltan, egyszerre szúrtak, s én felugrottam, egyenesen a három, összegabalyodó lándzsa szárára, majd a hosszú bot ördögi suhogással körbejárt. A támadók hátraszökkenve, sajgó arcukhoz kaptak, oda, ahol a lecsapó bot, viperaként mart beléjük. Tűhegyes fogaim gúnyosan villantak elő, pikkelyes rejtekükből. A botot megpörgetve a hátam mögé fogtam, s szabaddá téve egyik kezemet intettem nekik.

- Gyertek csak! – szólt helyettem némán a megalázó mozdulat, s ők nem tétováztak.

Felváltva szurkáltak minden irányból, de hosszú, krokodiléhoz hasonlítható farkammal kiválóan egyensúlyban tudtam magam tartani. Egyaránt hárítottam testemmel és fegyveremmel, megpróbálva kiegyenlíteni a fölényüket. Pár percnyi eszeveszett, táncszerű harc után, három ember feküdt körülöttem, legjobb esetben eszméletlenül. Szétmarcangolt bőr mellvértemet letéptem magamról. Sárga, érdes hasfalamon büszkén játszott a napsugár, s hátam sötétvörös pikkelyei mohón nyelték magukba a nap melegét. Szemeim a kilátóra tévedtek, s láttam, ahogy a sötételf hölgy könnyedén kacag az arénában küzdők halálán, míg Lucan D’lere büszke arckifejezéssel beszélget, a mellette ülő komor tekintetű Kerrával.  Nem volt sok időm őket nézni, hangos üvöltéssel egy Erudita vetette rám magát… szó szerint. Tekintete őrületet sugárzott, de mikor kezeivel vaskos nyakamat kezdte el szorongatni, hamar lehervadt. Elkapva két kezét egyenként törtem ki őket, majd az életéért könyörgött. Fejét erősen satuba fogtam, majd a diktátorra néztem. Az uralkodó elégedett mosollyal indította meg hüvelykujját a pokol felé, s így száguldott oda az Erudita lelke is, mikoron nyakát egy erős és gyors mozdulattal kitörtem. Nem maradtak már túl sokan az arénában, nem telt bele fél órába és az aréna utolsó talpon álló harcosával néztem farkasszemet. Egy emberi nő volt, könnyen libbenő fehér ruháját áldozatainak vére tarkította. Fekete haját egy hófehér szalag fogta össze, emberi szemmel káprázatos nőnek számított, nem csoda, hogy megtévesztve annyi férfit, az utolsók közé jutott. Öklét két darab, acéllal kivert vasököl bújtatta. Az acél szögeken különböző dolgok lógtak, szemgolyó, bél darabok, s természetesen az egészet vér borította. Percekig köröztünk egymás körül egymás körül az aréna, némán várta, az összecsapást. A csendet megtörve egy repülő rúgást irányítottam a nő mellkasa felé, ami elől, nagy meglepetésemre, kecsesen kitért, s ha ez még nem elég, egy köríves rúgással arcon is rúgott. Kis híján elájultam a rúgás ereje alatt. Megszédülten fordultam visszafelé és ő nem tétovázott. Kezemből kirúgta a botot, majd öklével egyenesen a szívemet vette célba. Tenyerem élével próbáltam hárítani az ütést, de a kábulat átka alatt, sikeresen belenyúltam tenyeremmel a támadásába. Tenyeremet megannyi tüske szúrta keresztül. Fájdalmamban rekedt hangomon felüvöltöttem, majd bal tenyeremre vetettem magam s teljes erőmből, két sarokkal gyomron rúgtam a nőt, aki ettől hátrarepült. Éreztem testem próbálja regenerálni a sérülést, de ma már túlterheltem a térdemmel, ha ezt is regenerálni próbálom nem maradhat erőm a csatára, s könnyedén meghalhatok. Tudtam, offenzívába kell átcsapnom, vagy végem, e gondolatok alapján vettem elő újra, a két acél tonfát. Két kezem erősen szorította a fegyvereket, s jobb fegyveremről kövér cseppekben indult útjára a vérem. Megrohamoztam a lányt, s hosszú csapásváltások következtek. Percekig minden támadásom blokkolásra talált, de szerencsére, az emberi hajadonnak sem volt jobb szerencséje. A szerencse angyala rám mosolyogván egy jó irányzott ütéssorozat végén a földönt találta magát, s csuklóira ráütve fájdalmában eldobta fegyvereit. Mérgesen köpött bele szemembe, amit az azon húzódó, átlátszó kis hártya védett. Ez volt az a hártya, ami lehetővé tette fajtám számára, hogy különleges élességgel láthasson a vizekben. Kemény koponyám felsértette a lány bársonyos, halvány arcbőrét. Megannyi sebből, gyorsan sarjadt elő nő illatos vére.

-         Gyűlöllek! - zokogta, miközben próbált kimászni alólam, de erős fogásom alól nem volt menekvés.

Óriási bronz tölcsérből dörgött felém Lucan D’lere kegyetlen parancsa.

-         Végezd ki! – üvöltötte felém, ellentmondást nem tűrő hangon.

A lány haja a vérétől összetapadtan takarta arcát, könnyei patakzottak, s még se kért kegyelmet. Tudtam, mit kell tennem. Ezelőtt, már több százszor megtettem, lelkiismeret-furdalás nélkül, de most valami megváltozott bennem. Nem sajnálat, vagy szánalomból változott meg. Éreztem, ezt nem tehetem. Nem vehetem el más életét, nem játszhatok istent, s most döbbentem rá… sosem szabadott volna gyilkolnom. Tiszta, gyors  mozdulattal  törtem el a lány nyakát, tettemet az uralkodó és a sötételf hangos tapsolással díjazta.

- Jöjj hát bajnok, ismerkedj meg az új mentoroddal! – mondta Lucan emelkedett hangulatban.

Megnyitották előttem a lépcsőket, fel a kilátóra. Lassú léptekkel közelítettem, majd megálva a hármas előtt, fél térdre ereszkedtem.

-         Áll fel, s mutatkozz be, bajnok. – mondta az uralkodó.

-         A nevem Embár, s megtisztelő érzés, hogy a mi urunk, Lucan D’lere előtt küzdhettem meg, hogy bizonyítsam rátermettségem.

-         El is várjuk tőled, hogy ezt érezd Embár! Hidegvérrel küzdöttél, a többi, említésre nem méltó senki ellen. Győzelmeddel kiérdemelted, hogy igazi bajnoknak tanulhass. Nem holmi aréna bajnokának, ugyan már… Freeport bajnokának! Egyike lehetsz a fáklyának, mely a mi urunk Lucan fényét terjeszti szét, ebben a primitív világban!

Ekkor a Kerra felállt, és megfogta a vállam. Majdnem egymagasak voltunk, hatalmas termetű volt, egy macskához képest. Méregzöld szemeit az enyémbe ágyazta.

-         Embár, mostantól szólíts mesterednek, de ne feledd, az a cím, melyet kiérdemeltél, hogy az én tanítványom legyél, törékeny. Egy rossz szó, vagy csak egyszerűen megharagítasz, és gondolkodás nélkül véget vetek az életednek. Remélem érthető voltam. – a Kerra gúnyosan mosolygott rám, hiába volt alacsonyabb nálam, már a kisugárzása, ahogy beszélt erősebbnek hatotta, sőt nagyobbnak. Úgy éreztem egy porszem vagyok mellette, s így is volt. Én a tanítvány, s ő a mesterem.

-         Nem fog bennem csalódni mester. – mondtam őszintén. Büszke voltam hogy egy ilyen tiszteletet parancsoló harcos lesz a mentorom.

-         Gyere hát, megmutatom neked hol lesz a hely ahol ezentúl együtt fekszünk s ébredünk. – fejezte be, majd az uralkodóra nézett.

-         Vezérem, engedélyezi a távozást?

-         Igen, Dermesztő, menjetek, s tanítsd ezt a zöldfülűt, hogy olyan derék bajnokom lehessen, mint te magad. – majd hozzám fordult – Embár, jól becsüld meg ezt a lehetőséget, egy ilyen lehetőség adódik az életedben, másoknak egy sem! Te leszel a szemem, s a fülem, amivel figyelmem alá vonhatom az egész világot! – széttárta karjait s folytatta. – Menjetek hát, nincs vesztegetni való időtök, ez parancs! –csattant fel hangja ostorként.

Meghajoltunk mindketten, előtte és a nő előtt is, majd Észak-Freeport felé vettük az irányt. Nemsokára egy házhoz jutottunk, egyenesen a tengerre nézett. A ház rendkívül hideg volt, amit nem annyira kedveltem. Mentorom ezt észrevéve begyújtotta a kandallót. Nem volt nagy ház, inkább az edzésre volt berendezve, mint az életre. Kintről benyitva, egy nagy terembe értünk, ahonnan csapóajtó vezetett, a picébe elhelyezett, nagyobb edzőterembe. Ezen kívül volt ott pár szőnyeg és két kanapé. Felfele egy lépcső, ami egy kisebb folyosóra vezetett. A folyosóról 4 ajtó nyílt, egy a fürdőszobába, kettő a hálószobákba, és az utolsót, hagy ne kelljen részleteznem. Ott könnyít magán a hős, egy megterhelő nap után. Természetesen a mentorom szobája jóval nagyobb volt, s nem kívánta megmutatni, ez érthető volt. Az enyém egy közepes szoba volt, egy íróasztallal, egy nagyobb ággyal, két szekrénnyel és egy jókora üres ládával. Alig hogy lepakoltam, s mesterem parancsára lementem a kandallóhoz, láttam, hogy kezem egész szépen gyógyul, lassan de biztosan regenerálódik. A Kerra ott várt engem, elfeküdve az egyik kanapén, s én elé térdeltem. Nem volt hozzám túl sok szava, úgy tűnik az etikett épp annyira, elfárasztotta őt, mint engem, a csata. Parancsára ágynak dőltem, s ekkor kezdődött csak újra az, ami azt hittem, sosem jön vissza… egy más világról álmodtam!