Angyali hang csapja meg a fülemet, szemeim lassan kitárulnak a világra. Vászonvilág... jegyzem meg magamnak cinikusan, majd óvatosan kimászok a sátramból, Wiky dúdol valami, csodálatos hangja megfesti a tájat, miközben fűszeres-hagymás szarvashús szaga csapja meg orromat. Mögélopakodok és ásítok egyet hangosan, mire ő abbahagyja a dúdolást s elpirul. Bocsánatot kér, ha túl hangos lett volna, de amikor mondom neki, hogy én lennék a legboldogabb, ha minden reggel erre a csodálatos hangra kellene ébrednem újra elpirul s egy szégyenlős mosolyt is megenged. Kedves lány, épp oly gyönyörű, mint amikor megismertem, csak így, hogy tudom még sütni is tud, talán mégelragadóbb. Leheverek a fűbe és fütyörészni kezdek. Wiky megjegyzi, hogy ha ilyen hamisan fütyörészek öngyilkos lesz, amit egy felérepülő fűcsomóval díjazok, ő pedig megfenyeget hogy éhenmaradok. Az étel már majdnem elkészült, amikor egy lovast pillantok meg és egy mögötte rohanó páncélos alakot. Amikor hozzánkérnek a lovas megáll és int a páncélosnak, akit innen már egész jól ki tudok venni. Illata egyértelműen elárulja, hogy nő, egy erudita hölgy. Szabályos arcán, gyönyörűen látszanak az aurája által kelltett vörös kisülések, amik rúna képében jelentek meg orcáján. Lilás szeme megcsillan a felkelő nap sugarában, fejét büszkén hátraszegi. Csodálatos teremtés, majdnem olyan különleges mint Wiky s mindkettőjükben ott van valahol az, amit gyűlölök, az emberi vér. A másik utazó egy szürkés, fekete talárba csomagolt froglok. Lepattan lováról, majd mindketten idejönnek. Bemutatkoznak s Wiky jószívűen meginvitálja őket a reggelinkhez. Pár óra beszélgetés után elmesélik merre tartanak s meginvitálnak a klánjukba. Legyünk mi is a Nexus Lordjainak tagjai. Elfogadjuk, hisz a gyilkolásnál már csak egyet szeretek jobban, a tömeges vadászatot, s egy klán erre tökéletesen megfelel. Velük tartunk, s ők pedig Nektulos erdejébe. Ismerem az utat, hisz onnan jöttünk ide hajóval. Issalda eléggé nyílt és odaadó társaság, szórakoztat s egyszerre elámít bölcsessége. Mégiscsak egy erudita, ezen a földön az egyik legértelmesebb faj, de nem akarok abba belegondolni, hogy ők azért kopaszok, mert intelligensek. Elszégyellném magamat, akinek a tappancsain kívül nem túl sok csupasz részem van. Sebaj,  Míg Wiky a sátrával bíbelődik, Brekkencs, a varázsló pedig a lovát nyergeli én belemélyedek Issalda napraforgó szemeibe. Nem szeretném, hogy ez a nő a közelben legyen amikor elkap a vészomj s győzedelmeskedik a fenevad. Hasonlít egy picit a nektulosi eruditára, és ez még a végzetébe viheti. Fantáziámban meg is jelenik a kép, ahogy halk sóhajra nyílnak. Én egy gyors és egyenes mozdulattal átmetszem a torkát. Értetlen arccal néz szemembe, de szó már nem jön ki torkán, csak rengeteg vér. Magamhoz ölelem az életért küzdő testet, és utoljára belenézek a könnyekkel teli szomorú szemekbe. Ő megszorítja utoljára a karomat s kileheli lelkét. Csodálatos álomkép. Legszívesebben be is teljesíteném, most azonnal, túl szép, túl valóságos, olyan tökéletes... Egy kéz szorítja meg a vállamat, Wiky az. Égkék szemei visszarántanak a valóságba, cseresznyevirág illata elkábít és egyszerre megbabonáz. Indulunk. Felveszem a hátizsákomat, elmagyarázom Brekkencs az utat a kikötőbe és ő előrenyargal. Mi kellemes tempóban haladunk a kikötő irányába, útközben a kentaúrok egy kisebb csoportja sírva búcsúzik a tegnap elhunyt szeretett testvérüktől. Boldog mosoly telepszik arcomra az út közben, szép emlékek sorozata villan meg elmém színpadán. Szinte még érzem a kentaur vérét a számban, forró, lüktető s energikus volt. Szemem előtt megjelenik a bárányát legeltető kisgyermek. Nem lehetett több kilenc évesnél. Rossz helyen volt rossz időben. Boldog sóhaj hagyja el ajkamat, Wiky bátorítóan rámmosolyog. Nem tenné, ha tudná mik járnak a fejeben, de most még örülök is hogy nem tudja. Issaldával beszélgetnek, szeretne minél többet megtudni a Nexus Lordjairól a céljaikról és az eszközeikről. Engem nem igazán foglalkoztatnak az eszmék, a pillanatoknak, az érzéseknek élek és annak ami ezeket egybefogja... a gyilkolásnak. De valami változik bennem idebent... érzem ahogy lüktet s valami arra vár, hogy megszülethessen bennem. Lassan elérjük a kikötőt, érzem a tenger sós szagát és az emberek orrfacsaró bűzét. Nemsokára már látom is a kikötő körvonalait, s ekkor Wiky a könyökével megböki az oldalamat. Nem érti miért vagyok ilyen csendes. Ami azt illeti, én sem tudom. Hiányzik valami és kaptam helyette valami mást. Valami mást amit még nem tudok felfogni s értékelni sem. De még nem öltem meg magamban és ez haladás, vagy ha nem is haladás, hatalmas változás az eddigi érzések mellé. Elértük a kikötőt végre. Brekkencs épp egy levelet ad fel a postán. Valami parfüm lehet, mert nagyon finom illata van. Ez valami pipere lehet csak, vagy ha nem, akkor valami más, érzéki bőrméreg. Miután beszélünk vele átad mindenkinek egy jegyet. Nehéz volt megszereznie, nem is csodálom, a barbárok eléggé fukarok. Örökzöld fegyver a fukarság ellen viszont a fenyegetés és a babonájuk kihasználása. Bár elég humorosnak tartanám az esetet, amikor egy alig egy méteres froglok azzal fenyegeti a kétméteres barbárt, hogy békává változtatja. Mosolyogva kirázom ezt a jelenetet a fejemből. Kiülünk a stégre és onnan figyeljük az érkező hajókat. Brekkencs büszkén mutat előre egy alig vánszorgó teknőre. Az lesz a mienk! Jelenti ki, és én ekkor majdnem beestem a vízbe a kacagástól. Szerencsére Issalda utánam kapott, de azért megkérdeztem Brekkencstől, hogy miért nem egy vödörben evezünk át. Nagy gülü szemeit résnyire zárta, majd sértődötten mint egy felfújtbéka odébb ugrált. Úgylátom rossz emlékei lehetnek a vödrökkel. Később azért a hajón bocsánatot kérek tőle, hisz örülhetek, hogy hajót szerzett alám s még a klánjába is bevett. A hajó lassan törte a hullámokat Nektulos erdeje felé, hosszú út lesz. Kipakoltam, majd Wiky átjött hozzám és kimentünk a hajó orrába. Nekitámaszkodtunk a korlátnak s onnan kémleltük a végtelen tengert. Wiky angyali hangja felcsendült. Szája egy szomorú, de mégis csodálatos énekre nyílt. Egy szót sem értettem belőle, de teljesen elragadott. Behunytam a szemeimet s úgy éreztem ez a dal örökre elűzi a bennem raboskodó újra s újra előtörő fenevadat. Szemeimből egy egy kristály könnycsepp indult útjának s bajszom végéről levetették magukat. Wiky a szemembe nézett s énekelt tovább, arcomat gyengéden megsimogatta, én elmosolyodtam. Boldog voltam, boldogabb, mint amikor ölhetek. Sohasem hittem volna. Ekkor viszont pár részeg tengerész üvöltözni kezdett, hogy Wiky hagyja abba a kornyikálást, mert elviselhetetlen. Bűzös szájukat, még náluk is gusztustalanabb káromkodások hagyták el, majd egy villanás a lemenő nap fényében s az egyik matróz a torkához kapott, késő volt, szájából dőlt a vér s összerogyott. Amikor ezt társai észrevették kardjukért nyúltak, ez volt a második hibájuk. Ekkor az egyik erős nyomást érzett, majd szívéhez nyúlt, egy újabb tőr, az utolsó tőröm virított benne, rávetettem magam s megcsavarva a tőrt benne fejberugtam. A megmaradó társuk szablyájával mélyen a vállamba mart. Éreztem a forró acélt, ahogy a húsomba mart, s azt is, hogy az agyamat elönti az adrenalin, kivételes erőt biztosítva nekem. Dühömben, jobb kezemmel, ami még sértetlen volt, rámarkoltam a koponyájára s dióként törtem szilánkokká. Ekkor én térdre ereszkedtem és dühömet egy hatalmas ordítással vezettem le. Wiky aggódva sietett oda hozzám, hogy ellássa a sebemet. Megannyi reszkető szem meredt rám, de ebből egy sem érdekelt annyira, mint a druida csodálatos égkék szeme. A megannyi rettegő tekintet között két elégedett szempár nézte minden mozdulatomat. A béka suttogott Issaldának, de én mindent tisztán hallottam. Ő az akire szükségünk volt, egy tökéletes gyilkológép. Issalda mosolyát sohasem felejtem el, azt az elégedett, egyszerre gonosz és angyali mosolyt soha, de azt sem ami ezután következett. Természetesen nem mert ezekután senki tíz méteren belül tartózkodni Wikyn és Issaldáékon kívül. Elraktam a tőreimet és a kabinomba siettem, ledőltem a rozoga, rozsdás szögekkel rögzített ágyon. Nem telt bele fél óra és kopogtak az ajtón, két tőröm játékosan csúszott a tenyerembe, de amit megláttam ki az, el is tettem. Wiky volt az. Beinvitáltam leültünk az ágyra és csak néztük egymást. Két ennyire távoli világ, ennyire ellentétes lélek s mégis barátok vagyunk. Wiky megfogta a kezemet s fejét a vállamon nyugtatta. Éjjel volt már, Issaldáék már rég aludtak, de a druida nem tudott, látni akart. Könnyes szemekkel nézett fel vállamról s megkérdezte, amitől féltem, hogy egyszer megfogja kérdezni. Megtudnál ölni engem? Kérdezte, miközben szorosan magához ölelt zokogva. A torkomban dobogott a szívem, nem mertem s talán nem is tudtam válaszolni. Percekig ültünk így, majd tenyerébe fogta arcomat és a szemembe nézett. Ha kell hazudj nekem, de mondj valamit, mert belehalok a fájdalomba. Ekkor az én szememből is könnyek burjánztak elő. Arcomon lévő kezére raktam a kezem. Sohasem tudnálak megölni téged. S ekkor egy újabb halálos kérdés hangzott el a remegő női ajkakból. Miért nem tudnál megölni? Elfordítottam a tekintetem, túl sok ez nekem egy napra. Nem bírom tovább, én ezt nem akarom. Ekkor visszafordította az arcom és ajkon csókolt. Ajkaink s könnyeink összetalálkozásából igazi csoda született, az én csodám... a mi csodánk. Aznap este együtt aludtunk a szűk és alapból kényelmetlen ágyon. De mégis ez életem legszebb estéje. Bársonyos bőre az enyémhez simult,  mellkasomon nyugtatta fejét, miközben a hasamat simogatta, s én az ő hátát. Így merültünk álomba. Álmomban sem tudtam még elhinni, hogy ez történt. Én akinek csak a halál és a gyilkolás jelentett gyönyört... én... szerelembe estem, egy félelf angyallal.