Első rész

Emlékszem ezüst fátyollal terült ránk az éjjel, néztelek, ahogy ott feküdtél bársony bőrödön pár izzadtságcsepp burjánzott, ahogy lassan elért téged a láz. Libabőrös voltál, reszkettél és szinte emberfeletti erővel szorítottad a kezem. Nem telt el sok idő, halk sóhajod megtörve a csendet jelezte nekem, hogy az észak Freeporti sétánkon vásárolt italméreg megérte az árát. Még mindig szívesen kortyolnék mégegyet abból a nektárédes borból, de tudom, elfogyott az ellenmérgem, amit a pálinkáskulacsomból hajtottam le kísérő gyanán. Látod, látod, ha nem vagy ilyen elitt vérű, talán még most is élsz. De rosszul választottál, épp olyan rosszul, mint amikor elfogadtad a gazdag Kerra nemes invitálását a Commonlandsre. Furcsa, hogy vonzódtál hozzám, nem gondoltad volna, hogy az aranyos fehér macska helyett egy fejvadásszal sétálsz kéz a kézben. Hiba volt megbíznod bennem, de ez már nemszámít. Végre elmúlt a hullamerevséged, csodálatos, ahogy az eddig kőkemény ujjaid, szép lassan elernyednek s aranykarkötős kacsód a porba hullik. Megszokott mozdulatokkal megfosztom holtestedet minden ékszertől és egyéb értéktől, majd romantikusan karjaimba foglak. Aki csak ránk néz szerelmes mátka párnak hinne minket, még a farkam is boldogan jár jobbra s balra. Kiérünk a tengerpartra, éles szikák mindenhol s végtelen mélység, bocsáss meg hogy így elbántam veled. Megmarkolom két lábadat, majd a sajátjaimat erősen megvetve forogni kezdek, amikor elértem a megfelelő sebességet elengedlek, s te repülsz, repülsz tova a tengerbe. Senki sincs itt, közel vagyunk a feketekéz rejtekéhez, nemigazán mernek idejönni, tudják hogy ez már az ő területük. Halk csobbanás odalent s a levegőben hangtalan száll neked dobott csókom s egy szál rózsa. A széttépázott holdat kémlelve lassan elindulok vissza a nagy kereszteződéshez, az egyik őr biccent és betessékel egy sátorba, miután meggyőződött arról hogy meghaltál átnyújtja nekem a húsz ezüstöt és arra kér soha se ismerjem fel újra. Így teszek, s ő csak reménykedhet, hogy a lány apja, nem engem bíz majd meg azzal, hogy felismerjem őt újra. Gyáva egy féreg, természetesen ember, mi más lenne, ők a fő megbízóim, se bátorságuk, se becsületük. Férgek mind egy szálig. Kilépek a sátorból és egyből orra is borulok, egy test feszül nekem, átölelem, hagy tompítsa a zuhanást, kezét lefogva a mellkasára ülök, méregzöld szemeimet az ő égkék szemeibe mélyesztem. Sohasem láttam ilyen kék szemeket, mélyebbek mint a tenger és szinte érzem ahogy magukba szippantanak, épp ilyen erősen szippantok én is az ő angyali illatából. Egy pillanatig még az én ragadozói szaglásomnak is nehezére esik felismerni a cseresznyevirág illatát, nagyon rég éreztem ezt az illatot, még kölyök koromban. Szeretem ezt az illatot s ezek a rabul ejtő szemek... megrázom a fejem, majd hirtelen felpattanok. Ő még mindig fekszik, nem érti mi ez az egész. Hirtelen az agyamhoz kapok és segítőkészen a karomat nyújtom. Finom bőrkesztyűjének érintésére kicsit megremegek, olyan könnyű, túl könnyű és túl szép ahhoz, hogy ember legyen. Lassan, kecses mozdulatokkal megigazítja, kósza tincseit s előtűnik fülének hegyes vége. Egy félelf, jegyzem meg halkan Kerra nyelven, majd kezet csókolva elnézést kérek tőle és meginvitálom egy kis borra. Szemem elkerekedik, hogy lehettem ilyen buta, a mérgezetet húztam elő, gyorsan s véletlen leejtem a kőre. Hangos csilingeléssel törik apró szilánkjaira, a lány értetlenül néz rám, értelmesebb, mint gondoltam. Persze én sem vagyok kezdő a hazudozásban, nemsokára megértően fogja meg a kezemet s a zsákomból egy finom, sűrűbb fehérbort húzok elő, valamiféle aszú. Egy dombon üldögélve beszélgetünk, s kortyolgatjuk az ízéhez képest áron aluli bort. Ízeletes, majdnem olyan finom, mint az amit útközben eltörtem. A félelf távolságtartó, kicsit csalódott vagyok, talán hiányolom a kezdeti közelséget, ahogy feküdtünk a Crossroads porában egybefonódva, és rémülten. Szakadék mélységű szemeivel az enyémet keresi, lassan egymásba fonódik tekintetünk s megkérdi a nevem. Kicsit habozok, annyi nevem volt már, hogy néha én sem tudom igazán, ki is vagyok valójában. Derm... szólíts csak Derm-nek. A lány elmosolyodik, s megkérdi nincs e kedvem veletartani. Egy kalandor druida, aki a természet egyensúlyát akarja helyreállítani, belül gúnyos kacaj rázza meg elmém, majd kedvesen elmosolyodom, s igen mondok neki. Mostanában nem megy olyan jól az üzlet, kezdek túl híres lenni és a hírnév veszély a mi szakmánkban, bérgyilkos, asszaszin vagy nevezzetek, aminek akartok. Nem élvezetből ölök, persze nem tagadom, szeretem érezni, ahogy a penge felforr a kezemben s hallgatni, ahogy a prédák az égbe sóhajtva kilehelik lelküket és a szívük gyors, dobszerű lüktetése elcsendesül. Megkérdi, van e hol laknom, édes egy lány... legszívesebben nemet felelnék, hátha pár koszos ezüst helyet szállást kíván a lakásán. Ahogy elnézem, nem élhet túl nagy helyen. Valami bérházban amit még Lucan urunk ajánlott neki, csakúgy mint nekem. Persze hogy van, hangzik válaszom, majd el is mondom merre is található. Már tudom ő nem jelent számomra veszélyt, ő is elmondja, majd megkér, hogy holnap találkozzunk az észak Freeporti kocsmában. Jó kis hely az, emlékszem egykori mentorom ott tanított ki engem a gyilkolás kecses művészetéről. Éjfél fele jár az idő, lassan lekocogok a kikötőbe és az egyórás hajóval, áthajózok Stonestair Byway-re. A házi út már a kezét dörzsöli, ma fizetnem kell, nem érdekli, hogy fél kettő van és hogy kicsit be is vagyok rúgva. A kezébe nyomok tíz ezüstöt, legalább békén hagy egy ideig, majd a pár napja vásárolt ágyamra dőlök. Kinyitom a naplómat s belecsomózok egy aranyszőke hajtincset, a többi közé. Levetem ezt a nemesi kényszerzubbonyt, már nagyon zavart. Utálok ilyen ruhákat ölteni, dehát az álca az álca. Betakarom magam s megpróbálom kiüríteni a fejemet, de egy gondolat mégis szöget ver a fejembe, a lányról. Becsukom a szemem és magam előtt látom azokat az égkék szemeket... miért hitt nekem olyan könnyen, amikor előadtam a történetet rólam és a milíciáról? Nem néztem ki katona alkatnak s fegyver sem volt nálam. Nemtudom mit látott meg bennem a lány, de valamit mindenképp, ha kalandra invitált. " Végülis jól bánok a tőrrel" kacagok fel felidézve saját szavaimat. Jól bánok a tőrrel... nem is csoda, tőrrel a kezemben születtem, az volt a kezemben már akkor amikor a Freeporti emberek elraboltak Antonikai falvamból. Megölték a szüleimet és aki túlélte az rabszolga lett, mint én. De megváltottam magam, végül is "váltottam" újra kacaj töri meg a csendet, a szomszéd már bolondnak tarthat, de nem érdekel, szem előtt előrajzolódik a kép, amikor fogvatatómat lassan kínoztam, s lefűrészeltem mind két kezét vállból. Akkor már tudtam, én a gyilkolásra születtem, nem érdekelt többé se Antonika, se a város. Freeport lett az otthonom, s mikor Sir Lucan is híremet hallotta, ahelyett, hogy lefejezett volna felajánlott nekem egy házat. Ház ? Miről beszélek én ? Szemem lassan kinyílik és körbenézek az egyszobás kis porfészkemben. Egy zugot... de legalább az enyém. Hagyjuk a gondolatokat, megbízok a lányban, ha ellenem, fordul megölöm egy pillanat alatt. Kérdés ki a naivabb, ő vagy én? Lehet nem is ő dőlt be nekem olyan könnyen? A kék szemek újra megjelennek előttem, majd elhessegetem a gondolatot. Ez a nő egy angyal, és én leszek az ő őrangyala.