Az ablakom rácsán fénysugarak törnek be hivatlanul... reggel van. Kinyújtózom és töltök magamnak egy kupa bort a húszliteres hordómból. Kiélvezem a bor minden cseppjét, érzem ahogy a mézédes nedű lágyan csordogál lefele a torkomon. Miután végeztem ezzel az élvezettel felpakolok az útra egy kis szárított hússal és egy teli kulacs borral. Felöltöm a láncinget és a finoman kidolgozott bőrvértet, szeretem ezt a ruhát, szinte második bőrömként simul rám. Felszerelek egy csapdát az ajtóm elé, ki tudja milyen barom akar majd ide betörni pár réz és némi kaja reményében, még itt is megtalálható az emberi szenny, nem csodálkoznék ha beakarnának törni. Végül felveszem a sisakomat és a tükör elé állok... gyűlölöm ezt a sisakot... úgy nézek ki benne mint egy elefánt, túl nagy a fülrésze, inkább leveszem, megszokott mozdulatokkal csatolom fel a sisakot az övemre a két jólmegmunkált tőr mellé és kilépek az ajtómon. Utoljára még ellenőrzöm a zárat és vigyázok a csapdára. Megfordulok. Megint az az alak, megpróbálok úgy tenni, mint ha nem venném észre és egy sikátor felé veszem az irányt, szerencsére kihalt, nincs itt más csak szemét és pár patkány. Ő követ engem de az egyik kanyarnál elveszít, megpróbálja követni a nyomaimat de hirtelen elveszíti, letérdel, nem érti hogy lehet a nyomoknak hirtelen vége. Ekkor elengedem magam és halkan zuhanok felé a magasból. Finom lágy hang súgja nekem néma kérdésemre a választ... harmadik csigolya a deréktól felfelé. A férfi már nem hall semmit, csak elterül a földön s én csavarok mégegyet a tőrömön. Hallom ahogy a csigolyája finoman ropog, szeretem ezt a hangot. A hullát bevonszolom az egyik árnyékba és elveszem az értékeit. Még egy vadásszal kevesebb. A hajó finoman ringatózik észak Freeport felé, látni lehet a feketepiacot, ahova sok csóró kis senki igyekszik megvenni a sok felkínált szennyet. Pár részeg tengerész kötözködött, nagy hiba volt de szerencsére tudtak úszni. A kapitány megorrolt, de három ezüstért még pálinkával is megkínált, a ratongák már csak ilyenek. Elég pénzért még az anyjukat is eladnák, mert tudják, hogy másnap visszaszökik és újra eladhatják. Végre partot ér a lábam. a csizmám hangosat koppan a kikötő ódon fagerendáin, megkapaszkodok. Nincs ínyemre a tengeri utazás. A napra nézek, s látom van még egy kis időm visszamegyek mentoromhoz és megiszunk egy-két pálinkát, jólesik az ilyenkor a tűző napon. Hátradőlök és történeteket mesélünk egymásnak. Bölcs és tiszteletreméltó gyilkos, kicsi, gyors és kegyetlen. Elmosolyodom, semmit sem változott az elmúlt évek óta, szinte még a ruhái is ugyan azok, nem szereti a feltűnést. Majd amikor az új tanítványa megjött én felmegyek a kovácshoz, akinek ez a jó páncél a mesterműve. Büszkén méreget amikor meglát, de persze el nem árulná, csak tekintetéből látszik a büszkeség, szavaiban köszönés helyett az elutasítás. Aztmondja nincs több komponensre szüksége, nem kovácsol nekem több páncélt, pedig a sisakkal az adósom... Mit várhatnék ember és így ő is egy lusta fajta, de elnézem neki jó munkát végzett, ezt meg is tárgyalom vele, néhol viszont megsérült a lánc, pár réz tallérért segít a problémámon. Elköszönöm illendően, majd visszasietek a tavernába, ahol nemrég még egykori mentorommal iszogattam, ahogy a kezemet a tölgyfaajtóra illesztem már megcsap a nő angyali cseresznyevirág illata, ez csak ő lehet. Belépek s mint ha végig az ajtót nézte volna, tekintetünk egyből összeért, csodálatos pillanat volt, nem hinném hogy félig ember, ha nem említette volna. Illedelmesen kezetcsókolok, majd megbeszéljük az expedíciót. Segítek neki néhány ketyere cipelésébe, majd újra hajóra szálunk, akkor látom hogy a fekete piacon szárítgatják magukat a lubickoló matrózik, őszinte mosollyal integetek nekik, ők megpróbálnak tőrt hajítani a fejembe, de persze el se látnak idáig, 3 súlyos tőr süllyed le lassan a tengerbe. A lány megkérdi kik ők, elmondtam neki, hogy ők tanítottak úszni és fogadtunk hogy elkapom a tőrüket. Vesztettem. A lány kecsesen mozog a hajón, igazi szirén. Bájosan domborodó mellvértje a hajó korlátjának feszük, a tengert kémleli halkan, boldogan sóhajtva. Ahogy ott áll, nekidőlve a korlátnak teljesen olyan mint egy sellő, gyönyörű és megérinthetetlen. Nem is megyek oda, inkább leülök és a kapitánnyal meghúzzuk a rejtett konyakkészletet. Cimborám az öreg tigris. Egyszer kihúztam a pácból, amikor elrabolták a lányát, az volt aztán a szép éjszaka. Se pénzük, se árujuk. Ingyen utazhatok, nekem ez elég volt akkor még, de azok a férgek jó méllyen elrejtőztek a tolvajok útjában. A csatornák rejtekény nagy csoportok járőröztek, nem volt könnyű a helyzetem, de becserkésztem őket és a sötétben egyenként végeztem velük. A lányt épp erőszakolták, nem volt szép látvány. Csupa vér és húshalmaz, porrá őrölt csontokkal... ez az amit meghagytam belőlük, majd megöltem a vezérüket Marius-t is. Kiírtottam ezt a gennyet a csatornából, marad ott így is elég. Miután a lányt hazavittem, azt akarták cserébe, hogy hozzámadják. Kizárt... inkább választottam a hajózást, bár ezzel megsértettem a lányt, aki azóta is fülig szerelmes belém. Minden héten küld nekem az általa sütött pitéből. Szeretem a pitéjét. A gondolatok közepette egy kéz markolja vállam s ránt vissza a valóságba, Wiky az, a lány. Megkérdi mikor érünk Commonlands-re, a kapitány válaszol s mikor a nő elmegy megveregeti a vállam, látta mire gondolok amikor a lányra néztem s még a farkam is megdermedt. Nemsokkal később megérkeztünk és elköszöntünk a kapitánytól. A partron köszöntem egy régi ismerősnek, akinek dolgoztam még, pár pitiáner banditát akart hogy eltegyek láb alól, nem volt nagy dolog. Szövetkezni akartak az orkokkal, nevetséges, bár két undorító faj az ember és az ork, sok közös vonásuk van. Innen egyből a freeporti griffállomáshoz siettünk, ahol meg se álltunk a nektulosiig. Utána következett az erdő, Wiky szerint szeretnem kéne ezt a helyet s mégis a hideg kiráz tőle. Mindenhol csak a káosz teremtményei és élőholtak, akiket oly szívesen vadászok, s mégis, valami nem tetszik nekem ezen a helyen. Útközben pár medve próbál az utunkba állni, de szerencsére hamar végzünk velük, jól bánok az íjjal, a medve pedig szeret ordítani. Tudjátok mekkorára  tátja a száját egy nektulosi medve amikor bömböl ? Körülbelül egy ogrefejnyire. Kiváló célbalövősdi, persze ezt a medve nem így éli meg.  Szenved, űvölt, majd elterül. Saját kezemmel tépem ki a fogaikat,jó vagyont biztosítanak és állítólag szerencsét hoznak. Egyet elrejtek a lány tenyerében, megköszöni, bár látszik rajta undorodik attól, hogy a természet teremtményét gyilkoltam meg, neheztelrám, de még mindíg jobb ha neheztel, mint ha megölik. Buta druidák. Az élőholtak csontjait porként zúzztuk össze, sajnáltam hogy nem akad közöttük pár zombi is, túl konnyű eltörni a csontot, nem annyira élvezetes mint egy zombi cuppogó húsába vájni. Kiértünk a parta, ahol egy Erudita nő fogad azzal, hogy nem mehetünk az elvarázsolt földekre. Különleges belépési engedély kell hozzá, és hiába van meg Wikynek, én nem mehetek. Kedvesen megkérdeztem a nevét és felírtam a naplómra a nevét két hajtincs közé, még nem döntöttem el, hogy bőrdarab lesz e majd a név felett vagy az ajkai, azért meghajolok és felkéreckedünk a Villámló Sztyeppékre induló vonatra. A lány maszírozza a vállamat, látja, hogy nem tesz jót nekem ez az utazás, félve meg is jegyzi, hogy mindíg is tudta hogy a macskák utálják a vizet... sajnos igaza van, gyűlölöm a vizet. Ettől viszont meggyullad fejemben az isteni szikra, kinyitom a kulacsomat s mielött kortyolnék megkínálom őt is, nem utasítja vissza. Nézem az arcát miközben játszik a szájába betóduló borral, ő is szereti kiélvezni az ízét. Az út elég hosszú és az étel nem valami jó. Rákászok lehettek a fizetséképtelen vendégek, mert hogy a teljes étkezésben rákpástétomtól, rák egészbensütvéig volt a menü. Bevallom szeretem a rákot, de ez valami szörnyű volt. Rákot rákkal... csodálom hogy Wiky magába tudta erőltetni ezt a maszlagot. Mellettem kért kabint. Örülök, hogy a közelemben akar maradni, lassan megenyhül a medvéket illetőleg, talán olyan rossz ez az étel, hogy elfelejtette vele.Estére partot érünk és Wiky boldogan rohan ki a hajóról. Két erős férfi kar ragadja meg s pörgeti meg a levegőben... Valorian, mutatkozik be a fehér haju elf paplovag. Legszivesebben úgy mutatkoznék be neked, hogy a végzeted, de nem teszem. Szükség van egy tankra s adja isten, hogy beledöglik a csatába. Én nem ölhetem meg, szomorú lenne a lány s talán sosem bocsájtaná meg nekem. Túl fontos lett nekem, ez rossz érzés. Főleg, mert ahogy elnézem nem semleges az elf iránt, hogy lehettem ilyen barom? Csak kihasznált, hogy ne essen baja az úton. De ez a gondolatmenet is szertefoszlik, amikor megfogja a kezem és bemutat neki. A paladin kezet nyújt, megragadom s olyan erővel szorítom meg, hogy véletlen se felejtse el a nevem. Jó tudni, ki vigyázza a hátát mondja. Már most gyűlölöm, olyan jó és olyan szép. Neki megvan minden ami nekem sohasem lesz és látszólag a lánynak is tetszik, a szívem összeszorul, gyilkolnom kell, hogy enyhítsem ezt a terhet, letáborozunk s vadászni indulok, Valorian felajánlja hogy velem jön, de visszautasítom, tudom hogy akkor ő lenne a prédám, nem vagyok olyan állapotban, hogy most csapatban dolgozzak. Egy kisfiu terelgeti a báránykáját, szegény túl messze ment a védelmet biztosító toronytól, hiba volt, finoman mögé osonok és kitöröm a nyakát. Csodálatos zene kerekedik a csigolyák ropogásából, nem bírom ki hogy ne játszak rajta, oda s vissza csavargatom a fejét, majd átharapom a torkát, s a húsába kóstolok, finom. Miután a kölyökkel végeztem a bárány következett. Többször kellett belelőnöm, mire megadta a harcot, kitartó volt és úgy szögdécselt mint egy Froglok. a gyereket többször is megtépem, had higyjék azt hogy egy szörny támadta meg. A bárányt a vállamon visszacipelem Wikyéknek. A tábortűzben halkan ropognek a fák, ekkor jut eszembe a fiu és gyorsan a tengerhez sietek, lemosom a számat, a pofám csupa vér, de a sós víz szerencsére segít rajta. Visszasétálok a táborhoz és nyársra tűzzük a bárányt. A csapat elégedett, Wiky persze fél óráig imádkozik a földanya bocsánatáért. Ha tudná mennyi embert és állatot gyilkoltam, szegény biztos egy életen át imádkozna. Valorian elmondja a saját kis történetét, a rendjéről, a családjáról és persze Wikyről. Egyenlőre úgytűnik barátok, de ahogy Wiky néz Valorianra, cseppet sem lepődnék meg ha tévednék. Valorian hűvösebb, egy lovag. Teljesen az én ellentétem, de már annyira nem irritál, finoman kiszivogatom a fogaim közé szorult gyermek húsából a maradék vért és nekilátunk a báránynak. Mikor jóllaktunk, ki ki a saját sátrában végzi. Közel a másnap, először én örködöm, majd Valorian és végül Wiky, mert neki a leggyengébb a látása. Álmomban ezer fájdalom gyötör. Miért rángatott ide Wiky, mi a célja velem és mik az érzései... és mégis ki ez a Valorian valójában ?