Wiky már elaludt, amikor az orromat megcsapta a halál bűzös illata. Tudtam mi az ami kint áll és várja, hogy szembenézzek vele. Rég volt már, amikor szövetséget kötöttünk és most újra eljött értem, talán, mert megtaláltam a boldogságot, vagy mert úgy döntöttem nem leszek többé gyilkológép... a lányért megéri... mindent megér. Óvatosan és halkan előmászom a sátorból, nehogy Wiky felébredjen. Nincs rajtam más csak egy bőrnadrág és az imádott csizmám. Amivel most fogok szembe nézni... erősebb annál, mint hogy legyőzzem. Gyötör engem, újra és újra, mióta szentségtelen paktumunk világra jött. Mikor kilépek egyből tudom merre figyeljek. Az egyik kidőlt fa törzsén, egy alak fekszik. Alakja kivehetetlen, tekintete szúrós, tiszteletparancsoló. Mikor észrevesz nesztelenül emelkedik fel a földtől vagy fél méterre. Fekete, anyagtalan szárnyai rémisztően széttárulnak. Nem félek, már nem. A szárnyak közül csodálatos női alak tárul a szemem elé, arca mint a halovány ezüsthold, fekete végtelennek tűnő, örökösen szélfújta haja feketén imbolyog együtt szárnyaival. Ha nem tudnám ki az s mit akar, még tetszene is. De ő is csak egy féltékeny, hisztérikus nőszemély ez alatt, a jéghideg és elrettentő illúzió alatt, mint a többi. Odasétálok a fához, s még le se ülök, amikor már elmémet üzenetekkel bombázza.Szó nélkül megértjük egymást, végtelen idők óta ismerem és ő régóta belémszeretett. Egy voltam a kis kedvencei közül, de beleszeretett a kegyetlenségembe, a vér iránti szomjomba és abba, ahogy őt szolgálom, akarva, akaratlanul. Mikor leülök vele szemben ő is meglágyul, érinteni akarja arcomat, de elhúzódom. Látom a szemén a mérget, amikor a sátramra bök csontpálca szerű újaival. Elmondja azt, amiben reménykedtem, hogy sosem fog előfordulni és azt is, hogy mit kell tennem, ahhoz, hogy ne történjen meg. Ő az egyetlen aki ezt megtudja akadályozni, és újra a markában tart. Imádja ezt az érzést. Látom a mosolyán, amikor arra céloz, hogy mire lennék ketten képesek. Megpróbál flörtölni, de felállva hátat fordítok neki. Nem ezért jöttem ki, csak mondja meg, kit és hol kell megöljek, ahhoz, hogy a szerelmem életben maradjon. Megpróbál a paktumunkkal zsarolni, de hamar előnyömre fordítom a mentális párbeszédet és inkább csendben marad. Okos nőszemély, de sokszor azthiszi, még az én eszemen is túljár. Most az egyszer tévedett. Hosszas monológja következik, melyben leírja a számomra s bárki számára lehetetlen küldetést. Amikor teljesen beleélte magát, hogy feladom, gúnyos mosollyal az arcomon, képletesen leseprem a vállamról a port. Szemei összeszűkülnek, de újabb veszekedés helyett felvillan s szertefoszlik. Eggyéválik az éjszaka ezeregy árnyával. A sátramba sietek és felöltözöm. Elviszem a cuccaim s hátrahagyok Wikynek egy levelet. Talán sohasem fogja megbocsátani nekem, de ha meg is bocsátja sohasem érti meg. Nem is várom el tőle, csak azt akarom, hogy szeressen és tiszteljen. Talán ennyit még egy magamfajta suttyó is kikérhet, mint én.

Kedves szerető tigrisem!

Sajnálom, hogy búcsúzás nélkül kellett, hogy elváljunk, kérlek hidd el, így a legjobb.

Nehéz útra indulok, ahol ezer veszély érhet s nem szeretnélek ezeknek kitenni.

Az utam érted született, azért, hogy az álom, csak rémálom maradjon s ne valóság.

Tudom, sosem fogsz megérteni, s tán ezért most szívedből is kirekesztessz, de meg kell

tennem, kérlek érts meg, szeretlek! A párnád alatt megtalálod a lakásom kulcsát, kérlek

találkozzunk nálam három nap múlva. Ha viszont egy hét múlva sem térnék haza...

Akkor kérlek bocsáss meg nekem, s azt kérem élj boldog és teljes életet valakivel,

aki igazán szeret és megért téged. Menj Brekkencsékkel, csatázz, de ha van egy perced

a és a holdra tévedne tekinteted, kérlek gondolj néha rám. Én is azt a holdat fogom nézni,

s szememből könnycsepp indul érted, s forró csókom repül hozzád nesztelen.

Bocsáss meg kérlek... A te Dermesztőd.

Újra elolvastam a levelet, és megállapítottam, hogy förtelmes. Mindig is gyűlöltem írni, főleg közös nyelven. A legalja használja csak, és persze mi, mert máshogy nem értünk szót. Hát nem érdekes? Az éj leple alatt nesztelen suhanok át a fák kietlen labirintusán, egészen addig míg a vízparthoz nem érek.Csizmám hangosan kopog a kikitő ébenfa deszkáin, pár részeg tengerész dalolgat. Nyugodt maradok. Egy kikötőmestertől megkérdem mikor indul hajó Freeportba. Természetesen soha, mily meglepő. Az egyik kisebb hajóra felsétálok, a kapitány éppen a pipáját tömi, majd be is gyújtja. A cseresznyés illatú pipafüst felhőként gomolyog elő az égő pipadohányból, csodálatos látvány, igazán az. Odalépek hozzá és széles vigyorral egy aranyat postázok a markába. A kapzsi kapitány még az enyémnél is szélesebb vigyorral válaszol, mégis csak egy Kerra, valahol egy vérből indultunk. A hajó borotvaként szeli a habokat, én a valagából figyelem az egyre távolodó partot. Az életem értelme valahol odakint alszik még, és holnap miattam lesz újra csalódott... ezt nem akartam. Erős kezeimmel összeszorítom a koponyámat, szinte érzem, ahogy legszívesebben ő is adna a nyomásnak s összeroppanna, de mégsem, nem tud, nem lehet. Mögöttem hangosan énekelnek a tengerészek. Pár nyamvadt Ratonga, de valahogy nem tudnak most idegesíteni. Túl szomorú vagyok és leköt a tervem, ami még épp, hogy pelenkás... újszölött és tudom, hogy ehez a feladathoz, Freeport falainál szilárdabb terv kellene. Gyilkold meg a Freeporti főpapot. Az ő halála a kulcs a lány életéhez. Megmérgezte elmémet a lidérchang, szinte hullámokként tör rám... de tévedtem, ez nem az. Erősen megmarkolom a korlátot és öklendezni kezdek. Szemeim könnybelábadnak, gyomrom összeszűkül s a habos tengerbe dobja régóta őrzött tartalmát. A habok között egy gyűrű csillan meg. Enyje Dermi, már megint mit ettél, az őrült extázisodban? Kérdem meg magamtól, majd egy erős kéz veregeti meg a hátamat. A kapitány az. Megkérdi, nem kérek e egy kis tőkehal pálinkát. Rossz poén volt, a tenger habjait újra a gyomrom maradék tartalma tarkítja. Gyűlölöm a vizet. Csodálom, hogy az utolsó utazást kibírtam... talán Wiky miatt? Amikor már teljesen kiadtam magamból, azt, ami bármi kis energiához juttatta volna a szervezetemet, könnyes szemmel ledőltem, a hátamat a korláthoz döntve. Az ősöreg Kerra mosolyogva nézett rám, majd megkínált újra a pálinkából. Szerencsére mentapálinka volt. Szeretem a menta hűsítő ízét, csak ne lenne ilyen tömény. Ez a legkevesebb, előhúzom az otthon megtöltött boros flaskámat és visszakínálom a kapitányt. Pár óra eltelik, mire sikeresen mattrészegre iszom magam. A gyomrom üres, a fejem... hát ha most meglátnám magam az utcán, ugyan azt mondanám el arról is, de emellé rettentő módon hasogatott. A világ igazi táncszínpaddá vált előttem, minden körbe és körbe táncolt, azthittem csak én vagyok az egyetlen stabil pont. Tévedtem. Kellemetlen zuhanás után, sikeresen a mentőcsónakba landoltam. Mázlista fickó vagyok... lassan elhomályosodik minden... egy... alvó mázlista vagyok. Mire felébredek a kikötőmester már a feketepiacnál pofozgatott... öreg hiba. Elkaptam a karját és a vízbe hajítottam. Már józan vagyok állapítottam meg. Majd rámosolyogtam az őrökre akik felismerve, inkább lefújták az ellenem tervelt támadást. A fekete piacon már az elithez tartozom, ha valaki, akkor az itt nyáladzó őrök nem fognak nekemtámadni. Tudják jól, hogy mindig itt verem el a pénzemet újabb és újabb mérgekre, erősebbnél erősebb pengékre. Abból élnek, amit én itthagyok. Ezt ők is tudják, nem barmok... annyira. Bevásárolok ezt azt. Papi köntöst, egy obszidiánmaszkot és annyi mérget, amennyivel egy hadsereget ellehetne tenni lábalól. Miután bevásároltam és a kikötő felé vándorol tekintetem, villámként súlyt elmémbe a válasz. Valorian. Hát innen ismerlek te bujkáló ördög. A prédám voltál, megannyi évvel ezelőtt. És te voltál az egyetlen, akinek sikerült meglépnie. Kezem ökölbe szorult, szívemet a bosszúvágy mardosta, amikor a szemeim feltárultak. Wiky... emlékszem egy kislány volt vele, menekült, de ezek szerint nem előlem. Nem tudta, hogy rá vadászom, nem tudhatta. Az a kislány ő volt? Szívem hevesebben ver, le kell ülnöm, kapkodom a levegőt, agyamat elönti a vér, gondolkodásra serkentve. Minden világos. Ha akkor megölöm Valoriant, Wiky sohasem lesz szabad. A sors akarta így. De mégis, hogy lehet ez? Hogy lett, egy olyan pitiáner ingyenélőből lovag, mint Valorian?  Kétszeresen félre ismertem ezt a férfit. Többet köszönhetek neki, mint bárkinek eddig anyámon kívül, aki otthagyott egy mocskos sikátorban, miután megszülettem. Tartozom neki... gyűlölöm ezt az érzést, de tudom így van. Hogy változhatott meg ennyire? Mocskos haja, immár platinafehér, páncélja napnál világosabban süt. S régen? Mindennapját a koszos kocsmákban töltötte itt Freeportban, és persze újathúzott azzal akivel nem kellett volna. A háziúrral. Mit tehettem volna? Kiváló dolog egy évre ingyenesen lakni, egy nem is kis helyen, Észak-Freeportban. Persze nem így lett, hanem még engem próbáltak eltenni lábalól. Valami barom, aztmondta, hogy egy Kerra szöktette meg hajón, egyből rámterelődött a gyanú. Megrázom a fejem, ki kell ráznom belőle a múltat. Most valami sokkal nagyobb van készülőben, nem kis terhet akasztott az a kicsi lány a nyakába. Nem tudom, mikor, hol és miért, de a főpap a halálát akarja majd. És meg is kapja az angyalom levágott fejét, ha nem cselekszem időben. Minden este újra láttam... láttam, ahogy az a vadállat lassan felaprítja, apró kicsi darabokra s én nem tehetek semmit... nem vagyok ott. Ez nem hagyom, kizárt. Ő egy angyal, aki nem törődve magával boldoggá tette az ördögöt. Egy éjszakát áldozott a korcsnak, a gyilkosnak... és ha ez nem elég... nekiadta a szívét. Felcigöltem magamra a hátizsákot és megcéloztam Észak-Freeportot. Csodálatos hely, látom még a házat amit megkaptam volna. Kellemes kis terasza mindig, napfürdőben ázik. Pár virágcserép himbálódzik, jelezve, hogy már laknak benne... szívemet szomorúsággal tölti el ez a felismerés. A fogadóban kiveszek egy olcsó szobát és lepakolok. Megnézem miket szereztem, puskapor, szögesdrót, fűrész, a legerősebb sav. Jókérdés milyen remélem nem vertek át, kipróbálom a padlón. Pár másodperc múlva már az alagsorral szemezek. Igen, ez megteszi. Szépen összehajtom a papi csuhát, és kikészítem az obszidián maszkot. Nézzük mi van még itt? Áh igen, egy rakatnyi méreg. Na kit szeressek közületek? A szivárvány minden színében pompázó likőrök sorakoztak fel táskám méllyéből. Igazi meseország költözött a lepukkant kis szobámba. Végül a gyorsan ható idegmérget és az altató füstmérget választottam. Ledőltem a szúrágta íróaszalhoz és finom bőrpergament húztam elő a táskámban elhelyezett egyik irattartóból. A bőr tekercstartó halkan cuppant, ahogy kinyitottam, majd óvatosan szétterítettem az asztalon a vékony bőrpapírost. Vérvörös tintával kerültek fel rá a gondos alaprajzok. Mindenre emlékeztem. Nem egyszer jártam már ott, nem egy szólistának akadt már torkán, a mérgezett almám. Néha szószerint, kínos, de felettébb mulattató volt. Csak utána sajnáltam a drága mérget, ha már egy félrenyelésbe belefulladt. Persze a papoknál ez nem komoly. Szinte már unottan támasztgatják fel egymást istenük rájuk ruházott hatalmuknál fogva. De valakinek mindig meg kell leckéztetni őket, hogy tudják, nem mindig vigyázz rájuk az isten. Mindent elterveztem. Este kifigyelem, hogy mikor fekszik le az atya s azt is, hogy hány méter a szobájáig. Nehézkesen, de mászható a fal, menni fog. Másnap korán reggel ébredek, a főpap lent a misét tartja, én lefizetem a szomszédos magisztert és már a falon mászom felfele a főpap szobájába, nesztelen s rejtve minden szemtől, persze azért nem midegyiktől, páran képesek a láthatatlanság észlelésére. Reménykedem a papunk nem ilyen. Sajnos az atya egész nap, csak ezen az egy misén hajlandó elhagyni a szobát, ez a napmise. A felkelő nap első sugarainál kell elmondania és megáldani vele az összegyűlteket. Érzem én is ahogy átjár az isteni esszencia. Reggel hétkor végre abbamarad a lenti zsibvásár és az atya is felérkezik. A rohadék hozzá se nyúl az altatóval befecskendezett gyülömcskosárhoz. És a kicserélt mérgező füstjü gyertyáit se gyújtja meg. Bosszantó egy alak. Egyfolytában imádkozik és a napot nézegeti az ablakból, buta, buta főpap, észre sem vette, hogy a szobája megváltozott. Békés otthon helyett, halálos csapdává vált, és ha ez még nem elég, egy vadászat helyszínévé. A ajtó előtt kér őr áll. Már velük se igazán lenne kedvem kikezdeni, nem hogy az atyával. Hallok minen egyes mozdulatott. Kint épp kártyáznak, a kedvenc kártyajátékomat.Unalmamban egy könyvvel bíbelődöm a hatalmas ágy alatt. Régóta kitanultam a vakok írását, mindig is betegesen féltem a vakságtól. Már nem, felkészültem rá. Bevallom nehezemre esik el nem aludni itt, az atya végre vécére indul és én némi puffasztott rizzsel és tejjel elnyomom az étvágyamat. Nem szeretném, hogy a gyomrom buktasson le, idő előtt. Az első varázslatától szörnyet halnék. Hehe... legalábbis elvileg, de inkább nem feszegetem a húrt, örülök annak amim van. Hamar visszatér az atya és egy taniványával gyakorolnak. Ő lesz az utódja. Amikor a pap mondja még kacag a fiú, leinti az öreget, látszik, ez már több mint mentor és tanítvány kapcsolata, talán tényleg a gyermeke, nem csak úgy, ahogy én meg bárki más. Kicsit elszomorkodom, szerencsétlen fószert hányan fogják siratni, és újra hányan fogják átkozni a Dermesztő Végzet, ismeretlen nevét? Százak? Ezrek? Milliók? Nemtudhatom. Én hiszek az istenekben, és kiváltképpen gyűlölöm őket. Undorodom az önző kis játékaiktól és az öntelt  monológjaikon. Teremtők... mégis minek a teremtői? Megannyi csúszómászónak és egy világnak, ami talán még náluk is kegyetlenebb. Undorítóak. Ahogy egy régi mentorom mondta, a szarból nem lehet ostort fonni, de ha lehet, akkor sem lehet vele csattogtatni. Igaza volt. Végre eljött az este, a pap és tanítványa érzéki búcsút vesznek egymástól. Undorító. Innentől kezdve nem érdekelt, hányan fognak utálni, a korcsokat irtani kell. Egyszer a másikért is eljövök, érzem. Az ajtó bezárul, a kulcs elfordul. Átöltözik a főpap és az ágyradől. Nem telik bele háromnegyed óra, de már elnyomja az álom. Nesztelen mászom elő az ágya alól, mint valami rég rettegett mumus, azokból a mesékből, amikkel a gyerekeket riogatják. Bár már egykéthelyen velem teszik azt. A szörnyeket legyőzik a nagy hősök, de engem? Elönt az önteltség, s közben halk cuppanással kinyitom az altató fioláját. A főpap nagyokat szippant belőle majd kómaszerű állapotba kerül. Lehet kicsit sok volt neki. A szíve hordozza a bűnt, mérgezett szíve ölné meg Wikyt. Fel kell áldoznom, hogy vége legyen ennek a rémálomnak. A puskaporral pentagrammát rajzolok a szőnyegre, jó vastagon, nem most akarok spórolni rajta. A közepére fektetem az atyát, szíve köré újabb pentagramma kerül. Elmém legeldugottabb részéről tőrnek elő a bűvös szavak, miközben a pap szíve köré rajzolt savpentagramman vad füstöléssel teszi dolgát. újabb rúnákat rajzolok savval a pap homlokára, kézfejeire és lábfejeire. A sav körbemarta már a szívet, óvatosan kiemelem és egy csont tőrrel szúrom át. a szív még dobog, de lassan megáll. A szögesdróttal összekötözöm az atyát, csecsemőalakzatban és a pentagramma közepére helyezem, most jön a neheze. Meggyújtom. Hangos sercegéssel lángra kap az egész, és vörös füst kezd el terjengeni. A szeánsz sikerült. Gyorsan rávágok három darab, jó literes savasflaskát a hullára és rohanok. Az őrök épp betörik az ablakot, amikor a papcsuhás, obszidiánarcú alak kiveti magát a csukott ablakon. A szoba lángol, a hőn szeretett próféta már a múlté, a sav miatt nem marat belőle más, csak némi relikvia, ereklye. Hallom az üvöltözéseket, de túl lassúak. Átrohanok a mágustorony előtt, érzem a magiszter tekintetét rajtam, s szinte hallom a kezében csilingelő három aranyat. Drága móka volt, de Wiky mindent megér. Elérem az elágazódást, most két választásom van. Jobbra az őrök markába jutok, balra a papokéba. Egyiket sem akarom. Hatalmasat ugorva átszelem a betonkorlátot, pár centire repülök át a súlyos acéllánc felett... rázuhanok a kocsma tetőjére. Gurulva tompítom az esést, majd mégdurvább zuhanás következik, amit a vastag bőrlebeny tompít, amit a fogadó elé rögzítettek, hogy ne ázzanak el az ide érkezők, kint sem. Már csak pár lépés a kiút, látom magam előtt a Tolvajok útjának nyílt bejáratát, épp úgy, ahogy hagytam. Arccal érkezek a szennyvízbe, bevetettem magam. Egy mozdulattal letépem magamról a papi csuhát, majd a másik pillanatban a maszk is a szennyben, én pedig rohanok, rohanok az egyetlen helyre, ahova tudom még az őrök sem mernek követni, Edgewater's Drain. Megbújók a patkányok és az itt lakó tolvajcéh kereső tekintete elől. Megúsztam. Most legalább egy napig minden kijáratot figyelni fognak tudom jól... kivétel egyet. A sprawl-it. Egy nap után feladják a keresésemet, a fenti csatorna elcsendesül. Óvatosan bújok ki a Serpent Sewer rejtekéből. Szerencsére nincs ott senki. Pár kezdő próbálkozik a Quenosi lázadókkal. Magamra emlékeztetnek, amikor először jártam itt. Utánaszámolva a napoknak tudom, ma érkezik Wiky. Sok idő telt el és a legkeményebb fickókat kellett kicseleznem. Ha nem szorult volna ennyi abba a kemény koponyába, már rég egy nekromanta pálcája magyarázná rajta a biológiát. A házamhoz sietek, de Wiky még sehol. A háziúr szerencsémre beenged. Várok a lányra pár órát, szerény kis kétszemélyes vacsorát készítek, de ő sehol. Szomorúan nyúlok a boroshordómhoz, többször újratöltöm a kupámat, majd kopogtatnak az ajtómon. Szívem hevesen ver. Kinyitom az ajtót, a főpap tanítványa volt az három őrrel. Nem mondom, majdnem kiköptem a szívem, de mosolyogva beinvitáltam őket. Sajnálatosan közöltem, hogy ételem az most nincs túl sok, ami van azzal is a menyasszonyomat várom. Ezt szerencsére megértették, majd a könnyekkel küzdő Lotrius névre hallgató, enyhén nőies paptanítvány megbízott azzal a következő feladattal: Kerítsd elő a főpap gyilkosát és hozd el nekem az elevenen megnyúzott koponyáját. Csábító ajánlat. Tíz arany. Hülye leszek nem találni valakit. Holnap első dolgom lesz feltúrni az emlékezetemet, ki az, aki méltó ellenfél számomra. Miután elmennek, Wiky jön be felzaklatottan, szorosan a karjaimba zárom. Szinte mágikus cseresznyevirág parfümje a szívemig hatol. Azt kívánom bár csak örökké tartana ez a pillanat, s ezt újra kívánom, mikor megcsókol. Megvacsorázunk, megpróbálom terelni a szót, de a bizalommal zsarol. Mit tehetnék, elmondom a mondóka felét, egy fél történet elég, hogy betömje az éhező szájat. Így is lett, másik felét a marhasült tömte be, a mézédes fehérborral. Mikor levetkőzik, azt hiszem a mennyben vagyok, de amikor hozzámbújik, megmutatja milyen a mennyország. Órákon át, önfeletten hódolunk, a szerelem oltárán. Ha a mennyország ilyen, jó Kerraként akarok meghalni. Az ablakon át nemsokára a felkelő nap fényei törnekbe, de nem számít semmi, mert itt van nekem, és szeretjük egymást. Nem számít tér, vagy idő, mindennek mértéke a szerelem. Ilyen gondolatokkal és méznél édesebb, platinánál többet érő csókokkal merülök álomba. Holnap a kedvenc játékomat játszhatom... ki a jobb gyilkos.