Fáradtan felültem az ágyamban, eljött a reggel. Wiky hangosat ásítva megpróbált visszahúzni, de egy szelíd simogatás után mégis felkelltem és felöltöztem. Pár percig még csodáltam azt a tökéletes női testet, amely halkan szuszogva adta tudtomra, újra álomba merült. Szomorúan megráztam a fejemet, majd felsétáltam a fedélzetre. A megmaradt legénység szinte elevenen felfalt a tekintetével, bűzlöttek a bosszúvágy dögszagától. Az egyik kemény legény tőrt szegezett a torkomnak, és üvöltözött velem, de ő is lassú volt. Miután egy mozdulattal lenyisszantottam a tojásait, ő eldobta a tőrt, de én nem. Következő mozdulattal rúgtam oda a társainak, majd a legkedvesebb mosolyomat felöltve integettem nekik. Dühösebbek lettek, de ez már nem színtiszta düh volt, rettegtek. A rettegés nekem olyan, mint a bolygónknak a légköre. Védelmezőn ölel mindig körbe, s ha egyszer elveszíteném, belehalnék. Szerencsére már közel a part, s már teljesen egyedül vagyok a hajó orrában, aki tudott elhátrált tőlem, csak egy virgonc kis dögevő csipegette a matróz büszkeségét. Hallottam ahogy suttognak a kabinokból, hogy mindenki rólam beszél és hallottam a kapitány el akar tenni lábalól. Nagy hiba. Nem gondolta az alávaló senki, hogy kiélezett hallásommal még azt is meghallom, hogy a hajó rejtett zugából előkotort pálinka után hányszor ver a szíve. Hogy ne hallottam volna. Táncolni tudnék arra a ritmusra, papam papam papam. Nehéz léptek kopogását hallottam mögöttem, a feljáró környékéről. Issalda volt. Nehéz teljesvértjében, sisakját levéve közeledett hozzám s kedvesen megszólalt. Szájából nem hallottam semmi ujjat, megfognak támadni, idő előtt. Megkértem hogy vegyen fel egy köpenyt , vegye fel a kesztyűmet és támaszkodjon a korlátnak, így is tett, megpróbálta felvenni alakomat, viszonylag egymagasak voltunk. Fejére adtam neki a csodálatos sisakomat, amiben legalább ő is oly szépen pompázott, mint egy fülesbagoly. Én a magam részérőlegy láda árnyékában leltem meg helyemet. Nemsokára megérkezett a fellázadt tömeg, akiknek volt annyi eszük, hogy Wiky-t és Brekkencset bezárják a szobájukba. Szerencsére volt annyi eszük, hogy nem törtek ki akármilyen könnyedén sikerült is volna, a mágiától lángra kapott volna a hajó. Hat dühödt lázadó lépett elő kivont kardokkal, köztük a kapitány. Követelték Issaldától, hogy most azonnal vesse magát a tengerbe, vagy ők maguk ölik meg. Tévedtek. Amikor elég közel kerültek hozzám, egy halk ugrással vetettem elő magam a rejtekhelyemről és két férfi hullott térdre tarkójuk közelében egy-egy lékkel. Issalda sem volt rest, amint megfordultak a rémülettől, kalapácsával összezúzta az egyik matróz fejét, finom rózsaszirmokként repültek tova a tengerész agyvelejének apró darabjai. Hófehér koponyadarabjai megcsillantak a korai nap sugarában, fenséges látvány volt, s mégis csak egy elmúló pillanat. A gyilkolás érzésétől ittasan a megforduló Kapitányt álcsúcson vertem a tőröm markolatával, eszméletét vesztette, de még lélegzett.  Két vad maradt a sorban. Egyikük rám vetette megát és a padlóra tiport, másikuk megpróbálta Issaldával, de labdaként pattant vissza a lány mellvértjén, és míg én a bűzös szájú trollal hemperegtem, egy hangos roppanást hallottam, majd egy koppanást. Sejtettem mi lehetett az. A nő teljes vértben van, és ez csont ropogása volt, méghozzá különlegesen. Ismerem ezt a hangot, megannyiszor voltam szülőatyja s mindig büszkeséggel töltött el. Szinte láttam magam előtt, ahogy Issalda karjába kapja a férfit s egy gyors mozdulattal töri ketté gerincét, a vértje nehéz térdvasán. A férfi szájából vér patakzott elő, amit mohón szívott magára a vérre szomjas talapzat. Ekkor fájdalmat éreztem a vállamban. A troll csonka, törött fogaival a húzomba mart. Éreztem ahogy forró véremből lefetyel s azt is hogy élvezte. Várnom kellett. Ha most lerúgom magamról akkor kitépi a vállam finom izmait. Szerencsémre nem tartott sokáig a marcangolás, csak pár másodpercig. Utána egy pillanatra elengedett és a nyakamat próbálta meg megcélozni. Hiba volt. Minden undorommal megküzdve,  dühtől telve egy harapással letéptem az orrát és az arcába köptem. Ekkor fájdalmasan levetette magát és Issalda kalapácsa hangos loccsanással landolt a férfi gyomrában. Véres szemei elüvegesedtek, de a biztonságért kitörtem a nyakát. Szeretem a csigolyák ropogásának fenséges dallamát. Megnyugtat. Issalda Gyorsan felgyógyított, mint kiderült papnő a szentje. Én pedig  megkötöztem a kapitányt, majd kiszabadítottuk a többieket. Wiky felriadt és aggódott. Könnyes szemekkel karolt át, de elutasítottam és megkértem öltözzön fel. Brekkencs épp a reggeli kávéját szürcsölgette és úgy tett mint ha nem is igazán érdekelte volna az előző véres csata, talán így is volt. Rendkívül hűvös és hidegvérű varázsló. Miután elkészültünk bedobáltuk a hullákat a vízbe és azon tanakodunk tud e valaki csónakázni, természetesen senki sem. Éreztem, ezért is hagytam életben a kapitányt. Már látszott Nektulos, rémisztő fái, mint megannyi démon karja ölelte közre a szigetet. De a kapitányt nem tudtuk eszméletéhez téríteni, sajnos túl nagy volt az ütés, ezért levettem a kapitányi jelzéseket és magamra aggattam. Ezután, mivel nem volt többé szükség a kapitányra, kíméletesen kikötöttem a hajó végénlévő korlátra, de csak a lábait. Ezután amikor Wiky nem figyelt a vízbe dobtam, hangos csobbanással elmerült, mint egy zsák krumpli. A hajó egy ideig jó irányba ment, nem volt semmi probléma, de sajnos ezután igénybe kellett vennünk pár asztalt és szögeket. Egész pofás kis tutajt eszkábáltam össze Wikyvel és még evezőt is csinált nekünk Breki. Délkörülre kiértünk a partra és hálát adtuk az isteneknek, hogy minden rendben zajlott le.  Miután kikötöttünk és kifacsartuk ruháinkból a vizet, egy ösvényt keresve elindultunk Nektulos rejtekébe. Megannyi fenevad állta utunkat, de nem tágítottunk, legyőztük őket mind egy szálig. Vérvörösben pompázott Nektulos füves fövenye, csodálatos volt. Wiky nem értette, miért vagyok tőle távol, mindig próbáltam megtartani a két méter távolságot. Elszomorodott rajta. Láttam azokban az égkék szemekben ülő fájdalmas bánatot és félelmet. Félt, hogy elveszít s én is féltem... épp ezért kellett távol tartanom magamtól. Esteledett már talán, mert az alapból sötét erdőben, egyszer csak vaksötét lett. Nem volt nagy probléma számomra, de akik infra és aura látással rendelkezdtek, nem igazán ünnepeltek. Vezetésemmel elértünk egy biztonságos pontig, ahonnan egy hídon át a Közföldekre mehettünk volna, Commonlandsre. Nem így tettünk, az erdő szélén a táborozókkal maradtunk, ahonnan legendát hallottunk, legendát egy ősi helyről, Nektropos kastélyáról. Egy varázslónő elmondása alapján nem juthatunk be oda oly könnyen mint azt elképzeltem. Fogd a pénzt és fuss, hangzott fel a jelmondat magamban, de tudtam, most az egyszer nem lesz olyan könnyű ez, mint azt gondolnám. A többiek Javaslatára tábort vertünk. Amikor Wiky meglátta, hogy a saját sátramat kezdem bontogatni, sírvafakadt és lekevert nekem egy pofont. Bevallom, jobban fájt a lány szemében felgyülemlett könny, mint a pofon. Ezer pofont viseltem már el életemben, de eddig ez volt a legsúlyosabb s tudom nem is lesz fájdalmasabb soha. Kezem lassan az arcomhoz ér, ott ahol még mindig forróság mutatja a pofon helyét. Wiky bebújt a sátrába, a táborozók értetlenül néznek rám, örök hiba. Megszokott mozdulatokkal nyúlok a tőrömért, arcomon a gyilkos, vadászi maszk, de ekkor egy erős kéz megmarkolja kezem. Issalda az. Ne barátom, itt ne. Mondja és finoman megsimogatja az arcomat. Szemem elé vetül újra a vízió, ahogyan a lány értetlenül néz rám s folyóként zúdul vére tova szét. Gyönyörű látvány. Felverem a sátramat, közben hallom még, ahogy Wiky zokog és szitkozódik a sátra mélyén. Tudja, hogy hallom, mindent tud rólam. Szegény lány, ha tudná mennyire szeretem és, tudná mennyire szeretném ha együtt lehetnénk, de nem lehet. Víziót láttam, s láttam, ahogy meghal. Értem, miattam hal meg. Sátram mélyén képzelgésemet vers formába öntöm, majd elhajítom az egyik sarokba. Pár könnycsepp kopog a sátor bőrbevonatú alján búsan. A könnyeim. Én sem tudom miért hallgatok a megérzéseimre, nem tudom, hogy miért vagyok ilyen babonás, de azt tudom, hogy ha eddig nem lettem volna az, minden valószínűséggel, most nem lennék itt. Ez most mégis más volt, nem rólam szólt. Most nem az önzőség vezérel, hanem a szerelem. Az a szerelem, amelynek élete árát, a halálával kell megfizetnem. Ezzel, elveszítem őt, de mégis szerethetem az idők végezetéig, mert életben marad. Újra és újra villanások követik az elém táruló világot. Nem hagy békén, újra és újra előjön. Elegem van, nem bírom tovább, gyilkolnom kell. Karom ökölbe szorul, s ekkor valaki ajkon csókol. Ilyedtemben szívemhez kapok, szemeim kitárulnak, Wiky az, kisírt szemekkel. Azt akarja beszéljük meg. Megpróbálom visszautasítani, de ahelyett, hogy sírva kirohanna, erős marad és visszautasítást nem tűrő hangon, rámparancsol. Mit tehetnék? Beadom a derekamat. Órahosszat beszélgetünk, elmondom a vízió minden egyes apró kis mozzanatát. Butusnak nevez. Sohasem hallottam ezt a szót még, de tudom, ha nem ő mondta volna, akkor most egy nyelv pihen a tenyeremben, persze nem így lett. Szomorúan elmosolyodtam és megpróbáltam rávenni, menjen el, vagy elmegyek én. Nem viselném el, ha miattam bármi baja is esne, de tudom, ha velem marad baja esik. Utoljára amikor nem hittem ezeknek a vízióknak, rabszolga sorsra jutottam. Minden épp úgy történt, amint az álmomban, töviről-hegyire. Wiky megpróbálta megérteni, de inkább csak nyugtatgatott. Ezeket csak bemesélem magamnak, csak rossz álom, ami a nehéz előéletem miatt kísért. Nem tudom, lehet igaza volt. Elgondolkodom milyen is lenne az élet vele, gyerekekkel, egy hatalmas tengerpartra néző nádtetős házikóval. Túl szép képet láttam, belenyugszom, hogy bolond vagyok, és egy szenvedélyes csókkal üdvözlöm sátram új lakóját, bár még mindig nem értem, hogy nem ébredtem fel a zajra, amit azzal csapott, hogy kikötözte a sátram ajtaját. Ez már nem számít. Átadom magam az élvezetnek, érzéki csókváltások közepette, átadjuk magunkat az élvezetnek. Ösztönösen simulunk egymáshoz, testünk oly forró, hogy már látszik leheletünk. Egy ideig hallani még a sóhajtozást és a ritmikus szuszogást a sátorból, aztán elcsenedül a környék. A hold cinkosul süt le a néma táborba, ahol élő már nem jár ilyenkor. De a holtak igen!