Egyszeriben csak álltam ott, a riasztóan váltakozó fényrengetegben, és minden életre kelt. A lant sötét ereket tépett magának és rettentő dinamizmussal tört elő démoni ládájából. Egy nagyobb teremben voltam, tele furcsán öltözött emberekkel, akik mind a fények játékának középpontjára figyeltek. Maroknyi csapatra irányultak a sugarak, akik dallal töltötték be a hideg termet, felmelegítve vele az emberek szívét, feltüzelték moráljukat. Egyszeriben abbahagyták s mindenki tapsolni kezdett. Kezeim követték a tömeget, ritmikusan simult egymásba, a két puha bőrű kéz. Két lány állt hangszer nélkül a színpadon, ők voltak azok a szirének, akik áldást szórtak fejünkre, a szabadságot kántálva. Minden oly ismeretlen volt, s mégis, mint ha már évek óta ott lettem volna, nyugodt voltam s rettegés helyett a káprázat vette át helyét szívemben. Magányosságot éreztem, bár megannyian voltak körülöttem, majd emlékeim felkaroltak s megmutatták szívem bánatát.

               Jó ital társaságában két barátom lelke fonódott egybe, szerelmesen bújtak össze a dalt hallva, mely felőlem sugárzott. Én pedig csak ültem, hálát adva az egeknek, hogy ők boldogok s zenémmel csak még jobban feltüzelhetem ezt a szenvedélyt, mely kettőjükben lángolt. Mi lehetett volna szebb ajándék, én szolgáltattam a mennyei dalt, s ők ezernyi csókokkal halmozták el egymást. Nem voltam se irigy, se bánatos, én is boldog voltam, s bár úgy éreztem ezt a szenvedélyt csak az alkohol és a dalom kiváló együttállása szülte, ez most cseppet sem érdekelt, csak az, hogy boldogságot okozott dalom. Messze voltam mindentől, amit igazságnak véltem. Ez egy olyan világ melyet az érzelmek teremtettek, nem diktátorok, vagy hősök irányítanak, hanem az akarat! Reméltem s most is remélem, létezik ez a világ, melyet az érzelmek dominálnak s az igaz tettek. Léteznie kell, szeretnünk kell egymást, hogy képesek legyünk egymásnak egy új, szebb jövőt teremteni! Ebben az álomnak tűnő világban jártam én, s mégse értettem, hogy lehet fontosabb az én, az egyénnél. Hiába az uralkodó, vagy a királynő tanítása, ez egy szabad világ, melyet tetteinkkel formáltunk, érzem.

A szerelmes pár neheztelését érezve odébb álltam, hiába égett elmémben az emlék, nemrég még az én dallamaimba fonódtak egymásba.

               Szemeim újra a színes fény kavalkádban találták magukat, úgy tűnt visszatértem a jelenbe. A két lány hangja kedvesen keveredett a dobokkal s a két démonikusan sikító lanttal. Az éneküket egy gömbfejű féreg nyelte magába, amit a kezükben tartottak, hogy ládájába vezetve többszörös erővel kellhessen életre a dal. Furcsa mód a szebbik lány alig énekelt, míg a másik fiatal hölgy hangja, szinte végtelenként hatott. Öntelten ölelte magához a közönséget, de mikor szemüvegjének lencséjében láttam megtörni a színes fényeket, valahogy úgy éreztem, engem is elkápráztatott. Sugárzó jókedve, állandó mosolya imponált nekem, aki életében nem sokat mosolygott s itt most mégis. Flóra, dobogta születésemkor kihűlt szívem, ami most mégis oly forrónak tűnt, mint a nap magmája. Fáztam, amit lehetetlennek véltem, majd kezeimre nézve megrettentem!

               Ekkor nagy robajjal zuhantam le a földre, sárgás-zöld szemeim kitárultak az ismerős szobára, élén álló mandula pupilláim kitágultak az ismerős világra. Átkoztam a percet, mikor már tudtam, egy önző világ, gonosz városába érkeztem, itthon vagyok.

               Nagy robajjal csapódott ki az ajtó, a freeporti, patkánylyukra emlékeztető szobámban. Két edzőtársam jelent meg, egy sötét elf és egy ember. Arcukon gúnyos mosollyal, mikor látták, hogy takarómba burkolva fekszem a földön. Összeszűkült szemekkel fogadtam a pillantásaikat, miközben gyorsan megágyaztam.

-         Kapkodd magad Embár, ha lekésel a reggeliről, a vezér mindenképpen meg fog büntetni. – vigyorgott rám az ember.

-         Sose sürgess engem, Kelton, hacsaknem akarod azt, hogy én büntesselek meg! - vicsorogtam tűéles fogaimmal, a rangban alattam álló tanítványra.

Gyűlöltem, mikor álmok között törnek rám. A fejemben még midig ott kavargott az a másik világ. Mikor a terembe érkeztem, hangosan köszöntek nekem az osztagtársaim. 

- Üdvözlünk Embár osztagvezető. – szólt hozzám a kilenc főből álló csapat. S érdekes módon, most valahogy zavart engem. Éreztem, legszívesebben kitúrnának a pozícióból és megölnének, de nem ez lehetetlen volt, ők is tudták.

Felsorakozott a három osztag a reggelihez indulva, mikor megérkezett a mester, együtt vonultunk le a kikötői fogadóba, ahol megtömhettük bendőnket. A kellemesen csípősre fűszerezett hal, nagyon jól esett nekem, azokat az emlékeket juttatta eszembe, mikoron még a besorozottak szigetén vadásztam a halakra és az alkalmi társaimmal, fogyasztottuk el. Már ott se féltem vezetni őket, úgy éreztem vezetésre születtem, s ezzel a tanítónk is egyet értett. A város tele volt kosszal és vérrel, ahogy az utcán haladtunk fel a mesterünk vicsorogva üvöltözött velünk, tudatva, hogy a mai harcnak tétje lesz. Egy, az uralkodó kedvelt harcosa jön el hozzánk, hogy kiválassza azt az egyet, aki méltó lesz az ő tanításaira. Amikor a küzdőtérhez értünk, mindenki térdre ereszkedett, majd arcával a porba hajolt. Az aréna lelátójánál ott ült, ő. Az uralkodó s oldalán két alakkal. Egy sötételf nővel és egy fehér szőrű tigrisemberrel. Lucan D’lere ekkor felállt s beszédet intézett hozzánk.

-         Félelmet nem ismerő harcosaim! – kezdte, viharként dübörgő hangján – Eljött az idő, hogy bebizonyítsátok nekem, hogy méltóak voltatok azokra a súlyos aranyakra, melyet a kiképzésetek nyelt magába. Mutassátok meg nekem, hogy képesek vagytok harcolni Lucan-ért –emelte fel jobb kezét s rázni kezdte – Ezen a napon csak egy, a legerősebb harcos távozhat innen!

Itt egyesek értetlenül néztek a másikra, nem mertek suttogni se, s én láttam az arcokon kiülő félelmet, büszkeséget és értetlenséget. Én tudtam, mit kell tennem, éreztem az uralkodó szavaiban lévő kegyetlen igazságot. Ma le kell mészárolnom az összes bajtársamat, vagy ők teszik meg ezt helyettem. Kezeim erősen szorították két acélrúd tonfámat, akik már szinte egybe olvadtak pikkelyes testem táncszerű harcstílusával.

-         Én, Lucan megparancsolom nektek, hogy bebizonyítsátok, méltóak vagytok arra, hogy az elitt osztagom tagjai lehessetek. Ha valaki képes állni, harcoljon! Harcoljatok értem! A városomért, Freeportért! S ha valaki, meg mert kegyelmezni a másiknak, én tépem ki a szívét, hogy a kutyáim elé vethessem! A gyengék elhullnak, ezt jól jegyezzétek meg, ez Lucan tanítása!

Ezután visszaült helyére és mi földet megrengető tapsviharral fogadtuk, beleértve engem is.

Ekkor lépett elő az eddigi mesterünk és ismertette a kegyetlen szabályokat, melyek elmondták, a küzdelem csak úgy érhet véget, ha az egyik fő mozgásképtelenné válik. Ezek szerint nem kell megölni a másikat, de ahogy az arcokat nézem, mindenkinek csak egy járt a fejében, a vér utáni hajthatatlan vágy. Szétszóródtunk az arénában, s ki-ki párokat alkotott, nekem is felkínálkoztak, de tudtam senkiben, sem bízhatok, egyedül mentem s másztam fel egy magasba emelkedő részre. A nap sugarai cinikusan simogatták végig vörös-sárga pikkelyeimet, s ekkor a mester megütötte a gongot. A mészárlás elkezdődött…